Veszélyben az energiaellátás vagy politikai színjáték? – a hamis zászlós műveletek története a gleiwitzi rádiótoronytól a Krímig

2026-03-01 - 09:54

Orbán Viktor a Védelmi Tanács szerdai ülése után bejelentette, hogy katonákat telepítenek a kiemelt energetikai létesítmények közelébe, valamint drónrepülési tilalmat rendelnek el Szabolcs‐Szatmár‐Bereg megyében, mert állítása szerint a politikai okokból leállított olajszállítás után „Ukrajna további akciókra készül a magyar energiarendszer működésének megzavarása érdekében”. A miniszterelnök bejelentését a téma több ismerője, így Rácz András biztonságpolitikai szakértő és Jeszenszky Géza korábbi külügyminiszter is riogatásnak nevezte. Az Antall-kormány külügyminisztere arról is beszélt, sokunk félelme, hogy a folyamatos hisztériakeltés mögött az a szándék bújhat meg, hogy valamiféle hamis zászlós akcióval azt állítsák teljesen alaptalanul, hogy Ukrajna fenyegeti és esetleg megtámadja Magyarországot Hasonlóan nyilatkozott a Népszavának László Róbert, a Political Capital (PC) választási szakértője. Több hozzáértő, illetve Hadházy Ákos független képviselő is megemlíti, nem kizárt egy hamis zászlós akció, de abban leginkább Oroszország lehet érdekelt. De mi az a hamis zászlós akció? A kifejezést először a 16. században használták, kalózok a kereskedelmi hajókat megtévesztendő egy baráti ország zászlaját tűzték ki, hogy azok a közelükbe engedjék őket. Mai értelmezésében egy olyan katonai vagy politikai akcióra, valós vagy szimulált támadásra utal, amelyet azzal a szándékkal hajtanak végre, hogy azzal ürügyként az ellenfelet hibáztassák. Néhány esetben az is előfordul, hogy két fél összefog, hogy egy harmadikat hiteltelenítsenek el, vádoljanak azzal, terrortámadást, háborút akar. Elég hosszú és szomorú a lista, ha sorra vesszük az elmúlt mintegy száz év ismert eseteit, de az összeset lehetetlen felsorolni is, részben azért, mert bizonyítékok sok esetben nincsenek, vagy ha lennének, akkor is titkosítva hevernek egy fiók alján. 1939, Németország inváziója Lengyelország ellen A háborús készülődés részeként a német sajtó és vezető német politikusok hónapokkal a támadás előtt a lengyelországi német kisebbség elleni lengyel atrocitásokról számoltak be és etnikai tisztogatással vádolták a lengyel kormányt. Egy nappal azelőtt, hogy Németország megszállta volna Lengyelországot, hét, magát lengyel milicistának álcázó német SS-katona „megtámadta” a lengyel határ mentén található gleiwitzi rádióállomást, majd egy rövid, lengyel nyelvű, németellenes propaganda-üzenetet sugároztak, amelyben elmondták, az állomás mostantól lengyel kézen van. Az ügynökök egy lengyel katonának öltözött civil holttestét is hátrahagyták, mintha a rajtaütésben halt volna meg. Adolf Hitler másnap ezt és pár ehhez hasonló – de mára már kevésbé ismert – incidenst hozott fel igazolásképpen Lengyelország inváziójának megkezdésére, bár ez az indoklás meglehetősen gyenge lábakon állt. Azért is válhatott ez az eset a legismertebbé, mert ezt a háborút követő nürnbergi perek alatt elismerte Alfred Naujocks SS-őrnagy. ullstein bild / Getty Images Reinhard Heydrich német náci tiszt és a Gestapo vezetője beszélget társával, Alfred Naujocks Gestapo-tiszttel, 1934. 1939, Oroszország támadása Finnország ellen A német-lengyel esettel megegyező évben ágyúzni kezdték a finn-orosz határ közelében álló orosz Mainila falut. A szovjetek az állítólagos támadással a finneket hibáztatták, és ürügyként használták fel arra, hogy megszegjék a Finnországgal megkötött megnemtámadási egyezményt és elindítsák a téli háborút. A támadás történészek szerint a szovjet NKVD állambiztonsági ügynökség koholmánya, Borisz Jelcin orosz elnök 1994-ben el is ismerte, hogy a konfliktus célja a szovjetek részéről az volt, hogy az Oroszországtól 1917-ben függetlenné vált Finnországot ismét saját befolyási övezetükké tegyék. 1953, Ajax-hadművelet Az amerikai CIA és a brit MI6 titkos iráni művelete volt 1953 augusztusában, amelynek célja Mohammad Moszadik (más átírás szerint Moszaddeg) miniszterelnök megbuktatása, és helyére egy velük szimpatizáló másik vezető ültetése. A puccs indítéka az volt, hogy a kormányfő államosította az amerikai és brit érdekeltségű olajvállalatokat és -létesítményeket, ezért a két állam vezetője úgy döntött, bombatámadások sorozatát indítják mecsetek és ismert személyek ellen, amelyeket aztán a kormánnyal szimpatizáló kommunistákra fogtak. Az USA csak 2013-ban ismerte csak el, hogy szerepe volt Moszadik megbuktatásában. 1954, Lavon-ügy 1954 nyarán a Susannah-hadművelet részeként, az izraeli katonai hírszerzés irányításával több egyiptomi, amerikai és brit tulajdonú civil célpont ellen követtek el terrortámadásokat Egyiptomban, és a felelősséget a Muszlim Testvériségre és az egyiptomi kommunistákra akarták kenni. Egyrészt azért, hogy az USA ne ápoljon olyan jó kapcsolatokat az akkori egyiptomi vezetéssel, másrészt, hogy a britek ne vonuljanak ki Szuezi-csatorna övezetéből. A merényletekből többet is lelepleztek az egyiptomi biztonsági erők, és bár a merényleteket éjszaka hajtották végre, hogy minél kevesebb áldozat legyen, négy ember így is meghalt. A hadművelet utáni politikai botrány volt a Lavon-ügy, amibe belebukott Pinhas Lavon izraeli védelmi miniszter, noha érintettsége a mai napig nem tisztázott. AFP 1954. március 28-án Kairóban, a forradalmi rezsimet támogató tüntetés során nagy tömeg gyűlt össze a Minisztériumok Tanácsának székhelye előtt. Sőt, Izrael az érintettségét alapvetően tagadta fél évszázadon át, formálisan akkor ismerte el, mikor Móse Kacav elnök a kétezres évek elején kitüntetett több, a támadásokhoz toborzott egyiptomi zsidót. 1962, Kennedy nem engedett a hamis zászlóknak 1962 tavaszán került az akkori amerikai elnök, John F. Kennedy asztalára a Northwoods-hadművelet, amelyet a katonai vezetés Fidel Castro és rezsimje megbuktatására használt volna fel. A terv szerint terrorcselekményeket követtek volna el az Egyesült Államokban élő célpontok és civilek ellen, majd kubai ügynökökre fogták volna, hogy casus belliként szolgáljanak egy kubai invázióhoz, de Kennedy elutasította az ötletet. 1964, az Egyesült Államok kiterjeszti katonai beavatkozását Vietnamban 1964. augusztus 2-án a Tonkini-öbölben felderítő úton hajózó amerikai Maddox romboló és észak-vietnami torpedónaszádok között tengeri csata ütött ki, mindkét fél hajói megrongálódtak. Két nappal később a vietnamiak újabb támadást intéztek az öbölben, legalábbis ezt állította akkor a Pentagon és a (későbbiekben Edward Snowden ügye miatt leginkább a középpontba került) Nemzetbiztonsági Ügynökség, azaz NSA. Csakhogy ez valójában nem történt meg. Ezt támasztják alá az amerikai romboló kapitányának egymásnak ellentmondó nyilatkozatai a történésekről – előbb azt mondta, lőttek rájuk, majd azt, hogy a rossz időjárás és a gyenge látási viszonyok miatt nem volt biztos benne –, valamint azok a 2005-ben a titkosítás alól feloldott dokumentumok, amelyek szerint a vietnamiak nem támadtak, hanem a két nappal korábban megsérült hajóik megmentésére törekedtek. De jó volt arra, hogy Lyndon Johnson elnök pár nappal később az amerikai törvényhozásban megszavaztassa a „Tonkini-öböl határozatot”, amellyel felhatalmazást kapott a vietnámi katonai beavatkozás kiterjesztésére, és hogy bombázhassa Észak-Vietnamot. 1960-1980-as olasz ólomévek A 60-as évek végétől a 80-as évek elejéig – amit szokás „óloméveknek” is nevezni – több olyan terrortámadás is történt Olaszországban, amelyekért akkor baloldali szélsőséges csoportokat, például a Vörös Brigádokat vádoltak, valójában azonban nem ők lehettek az elkövetők. Az országot ezekben az időkben a „feszültség-stratégia” jellemezte: a politika az erőszakot nem elnyomta, hanem ösztönözte, hogy az általános bizonytalanságérzet miatt a lakosság egy erős kormányzatnál keressen menedéket. Universal Archive / Universal Images Group / Getty Images A Vörös Brigádokat dicsőítő írás, Trento, Olaszország, 1972. Az olasz szenátus 1994 és 2000 közötti, terrorizmussal foglalkozó vizsgálóbizottsága végül arra a megállapításra jutott: Ezeket a mészárlásokat olasz állami intézményekben dolgozó személyek és az amerikai hírszerző szolgálathoz kötődő emberek szervezték vagy támogatták. 1999, Putyin felemelkedése 1999 őszén négy lakóház robbant fel Oroszország különböző részein, több mint 300 ember halt meg. A támadásokat a hatóságok csecsen terroristáknak tudták be, az ügy részletei azonban mindig is zavarosak maradtak. Kritikusok – köztük a radioaktív mérgezésben Nagy-Britanniában meghalt Alekszandr Litvinyenko – szerint viszont Vlagyimir Putyin friss miniszterelnök, illetve az általa vezetett Orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) álhatott a robbantások hátterében. Kézzelfogható bizonyítékok ezekre nem állnak rendelkezésre, mindenesetre Putyin népszerűsége az egekbe szökött az esetek után, az ország elnökévé vált, és elindíthatta Csecsenföld invázióját. 2014, „kis zöld emberkék” Az ukrajnai Krím Oroszország általi annektálását megelőző napokban olyan emberek kezdtek megjelenni az utcákon, akik pontosan úgy voltak öltözve, felszerelve és felfegyverezve, mint az orosz katonák, annyi volt a különbség, hogy nem volt rajtuk orosz katonai felségjelzés. A Kreml ragaszkodott ahhoz, hogy a támadók helyi „önvédelmi csoportok” tagjai, akik azt szeretnék, ha a terület visszakerülne Ukrajna ellenőrzése helyett Oroszországhoz. Moszkva állította, ruházatukat és felszerelésüket üzletekből vásárolták. „Udvarias férfiak” állította az orosz állami sajtó, míg a helyiek „kis zöld emberkéknek” nevezték őket, utalva egyenruhájuk színére és megerősítetlen származásukra. 2022, Ukrajna orosz inváziója Az inváziót megelőző napokban, hetekben Oroszország számos álhírt közölt azzal kapcsolatban, hogy ukrán támadások történtek, főként Donbaszban. Az ezekről készült felvételek azonban sokszor nagyon amatőrök voltak, ellentmondtak a csatolt közléseknek, többel kapcsolatban bizonyítékokat találtak, hogy a támadásokat, robbanásokat és evakuálásokat Oroszország rendezte meg. Nem ez volt az egyetlen határán kívüli konfliktus, ahol Oroszország hamis zászlós akciókat indított, így volt ez Grúzia esetében 2008-ban és 2014-ben is. Sean Gallup / Getty Images Óriásplakát amelyen ez áll: „Március 16-án döntünk” 2014. március 10-én, Sevastopol közelében, Ukrajnában.