Szikora Melinda: Volt olyan edzőm, aki számolta a bekapott gólokat, és a negyedik után lehozott

2026-03-18 - 20:11

Spontán döntés volt, vagy egy ideje már érlelődött önben a visszavonulás gondolata? Nem egy nap alatt döntöttem el, már tavaly is úgy írtam alá a dortmundi szerződésem, hogy lehet, ez lesz az utolsó évem, és egy-két hónapja eljátszottam a gondolattal, hogy a nyáron befejezem. Amikor elkezdtem ezt a csodálatos utat, azt tűztem ki magam elé célul, hogy úgy szeretném abbahagyni, hogy csak a szép dolgokra emlékezzenek velem kapcsolatban, ne a sérülésekről legyek híres. A szezon elején jöttek az apró sérülések, és már úgy éreztem, nem tudok úgy megbirkózni velük, mint korábban, talán ez egy jel volt, hogy a testem elfáradt, és itt az ideje, hogy kitegyem a pontot a pályafutásom végére. Megkönnyebbült a bejelentés után? A családom, illetve a szűk baráti kör tudta, mit tervezek, és hatalmas kő esett le a szívemről azzal, hogy nyilvánosan is kimondhattam. Azóta sokkal felszabadultabb vagyok, mert az elmúlt hónapok jórészt erről szóltak, hogy folyton ott volt a fejemben, itt a vége. Nem is tudtam annyira a kézilabdára koncentrálni, mint amennyire szerettem volna. Érezhetően jót tett nekem, hogy nincs több kérdőjel, és így mindenki fel tud készülni arra, hogy a nyáron abbahagyom, és senki nem kérdezi majd meg, hogy hol védek majd a következő szezonban. Elmeséli, hogy került a kapuba? Az egész úgy kezdődött, hogy fiatalon nem tudtam a saját korosztályommal edzeni, és a két-három évvel idősebbek között a kapuba kerültem, mondván, ott nem zavarok. Bevallom őszintén, nem nagyon szerettem a kapuban állni. Aztán pár év múlva már a velem egykorúak között játszottam irányítóként és átlövőként, ami nagyon boldoggá tett. Tizenhárom évesen viszont jött egy súlyos sérülés, a bal térdemben elszakadt a keresztszalag, és a kisvárosban, ahol éltem, nem voltak adottak a körülmények a megfelelő rehabilitációhoz, így sokat küzdöttem, hogy újra sportolásra alkalmas legyen a lábam. Ekkor álltam be ismét a kapuba, de még ekkor sem voltam kibékülve vele, egyszerűen unalmasnak tartottam. Aztán Kiskunhalasra kerültem, ahol volt kapusedző, ami komoly szintlépést jelentett, kellően elfáradtam az edzéseken, és megjött a kedvem az egészhez. Akkor, tizenhat évesen úgy voltam vele, nem félek a labdától, van tehetségem a kapuskodáshoz, úgyhogy elkezdtem azon dolgozni, hogy felépítsem a karrierem. Huszonegy évvel később elmondhatja, hogy sikerrel járt benne. Viszont, ha mezőnyjátékosként kezdte, akkor adja magát a kérdés: később sosem hiányzott a gólszerzés öröme? Vagy egy-egy bravúros vagy fontos védés is képes hasonló élményt adni? Ha valaki figyeli a gesztusaimat a meccseken, az láthatja, hogy a csapatom góljainak ugyanúgy tudok örülni, mint egy-egy védésemnek. Mivel általában a gólszerzők kerülnek a figyelem középpontjába, így eleinte fura volt, hogy a kapuban állva kimaradok ebből, de aztán, ahogy jöttek a komoly meccsek, rájöttem, hogy a szurkolók ugyanolyan hálásak egy-egy bravúrért, mint a gólokért. Úgyhogy nem volt hiányérzetem ezzel kapcsolatban, ráadásul az, hogy játszottam kint, óriási előny volt számomra, mert tudtam a mezőnyjátékosok fejével gondolkozni. Jól sejtem, hogy a kézilabdában a kapusposzt a legmegterhelőbb mentálisan? Kétpercenként jön egy támadás, ki kell találni, hogy ki, honnan és milyen technikával fog lőni, és nem lehet agyalni egy-egy hibán, mert ha valaki beleragad egy rosszul sikerült helyzetbe, azon elmehet a meccs. Jól összefoglalta, nagyjából tényleg ilyen. Kívülről lehet, hogy nem tűnik intenzívnek a kapus mozgása, de fejben nagyon ott kell lenni végig. Ha rangadóról van szó, akkor azért, hiszen ott minden támadás számít, de olyankor is állnod kell a sarat, ha sokkal jobb az ellenfél, és az előtted védekezők nem tudnak besegíteni. Miközben minden gólt te kapsz, és mindegyik egyformán fáj, de akkor is tovább kell lendülnöd. Az nagyon rosszul tud esni mentálisan, amikor nincs esélye a csapatodnak, és rendesen megszórnak gólokkal. És azzal az eshetőséggel is számolni kell, hogy ha egy nagyon fontos meccsen elnézel egy lövést, akkor utána mindenki arra fog emlékezni, hogy miért nem védted ki, és folyton az orrod alá dörgölik, hogy azon úszott el a győzelem. Czeglédi Zsolt / MTI Szikora Melinda a női kézilabda Európa-bajnokság Magyarország – Szlovénia mérkőzésén a ljubljanai Stozice Arénában. Amikor 2013-ban szerződtette az FTC, azt írták önről, hogy saját magát vehemens, forróvérű kapusnak tartja. Ez leginkább abban nyilvánult meg, ahogy reagált a kapuban egy-egy szituációra? Amikor a Fradihoz igazoltam, próbáltak alakítani a stílusomon, hogy ne éljem meg annyira intenzívem a védéseket, merthogy akkoriban az nem volt divat, hogy a kapusok beleordítanak az ellenfél arcába egy-egy bravúr után. Holott ma már senki nem akad fenn ezen, de akkor még megoszlottak a vélemények arról, hogy ez mennyire néz ki jól a pályán. Én mindig magamat adtam, őszinte voltam, aminek ki kellett jönnie, az kijött, és nem nagyon törődtem senkinek a véleményével, amit egyáltalán nem bánok. Soha nem voltam olyan, aki megjátszotta magát a pályán, és ehhez tartom magam az utolsó percig. A magánéletben is ilyen? A pályán teljesen ki tudtam élni magam, nem hiszem, hogy a magánéletben ennyire emocionális lennék, persze vannak pillanatok, amikor vehemensebben reagálok. De alapvetően nyugodt természetű vagyok, és szószátyárnak sem lehet mondani, csak akkor vagyok beszédesebb, ha olyan társaságban vagyok, amelyben magabiztosnak érezhetem magam. Inkább amolyan jó hallgatóság vagyok, aki elraktározza magában a mások által megosztott történeteket. Úgyhogy ez az énem teljesen eltér attól, amelyiket a kapuban lehet látni. Beszéltünk róla, hogy a kapusoké elég magányos poszt, és említette, mennyire tudnak fájni a bekapott gólok. Mennyire számít lelkizős típusnak? A mentális állapot nagyon sokat számít abban, hogy a történéseket mennyire tudod feldolgozni. Amikor stresszhelyzetben vagy, nem vagy jó passzban, akkor jobban megviselnek a gólok. Amikor viszont megy a szekér, jó idényed van és minden klappol, akkor előfordul, hogy csak magadban mosolyogsz, hogy mennyire béna voltam, és gond nélkül mész tovább. Olyan meccsen, ahol tudod, hogy nagyon kellenek a védéseid, minden gól után a kardodba dőlsz – egészen a következő támadásig, aztán igyekszel visszazökkenni, de be kell vallani, hogy nem mindig sikerül. Óhatatlanul elindul az agyalás, hogy a te hibád volt-e a gól, a védő miért nem úgy állt, te miért nem úgy helyezkedtél, ha egyszer megnézted videón a lövőjátékost, stb. Fel kell dolgozni az információt, nem olyan egyszerű, hogy kaptam egy gólt, és lépjünk tovább. Hányszor szerepelt a magyar válogatottban? Láttam harminckilenc, negyvenkettő és negyvennégy meccset is a neve mellett. Megmondom őszintén, nem tartom számon sem a meccsek számát, sem a védéseimet mérkőzések közben. Ráadásul párszor már fejbe is lőttek, úgyhogy a memóriám sem túl jó. Akkor maradjunk a negyvennégynél. Elégedett ezzel, vagy lehetett volna több? Lehetett volna jóval több is, ha nem sérülök meg ennyiszer. Ráadásul mindig akkor sérültem meg, amikor nagyon jól ment. Ilyenkor nyilván kikerülsz a keretből, és aztán jó ideig nem hívnak meg újra, legalábbis én mindig azt éreztem, hogy hosszú időre kiestem a pikszisből. Van egy különösen fájó időszak, amikor nagyon jól ment a Fradiban, ahol a szerb Katarina Tomasevic súlyos bokasérülése miatt fél évig én védtem folyamatosan. Minden héten legalább kétszer pályán voltam, és legtöbbször úgy éreztem, jól teljesítettem, mégsem kerülhettem be a válogatott keretbe. Ki volt akkor a kapitány? Olyan rég volt, hogy már nem fontos. Van olyan válogatott mérkőzés, ami nagyon megmaradt, vagy amire sokszor gondol vissza mosolyogva? Igen, 2022-ben 30-27-re vertük a spanyolokat Eb-selejtezőn idegenben, és 30 százalék fölött védtem, ez nagyon kedves emlék. Kovács Tamás / MTI Marija Jovanovic és Szikora Melinda örül a győzelemnek. Lehet, túl komplex kérdés, de érdekelne, milyen azt belülről megélni, hogy a norvégok ennyire dominálnak a női szakágban, és a magyar csapatnak az utóbbi években nem jutott sikerélmény ellenük. Mit csinálnak ők ennyivel jobban, vagy csak másképp? Ez tényleg összetett téma, az egyik tényező, hogy fizikálisan magasan kiemelkednek, talán csak a franciák tudják velük felvenni a versenyt. Ehhez jön még, hogy nagyon jó a képzésük, és eleve a mentalitásuk is, hogy akár esik, akár fúj, fogják magukat, és mennek futni. Más a kultúra, máshogy szocializálódtak, ott nem számít extrémnek, ha valaki suli vagy munka előtt lefut egy félmaratont. Talán most nálunk is elindult egy pozitív folyamat, mert sok fiatal igazolt külföldre, és testközelből tapasztalhatják meg, hogyan dolgoznak a skandinávok. A fizikális tényezők mellett a norvégok másik nagy erőssége, hogy egyénileg is nagyon komoly kvalitásokkal bírnak, ha csak kapusszemmel nézem, akkor a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy milyen színes lövőrepertoár jellemző rájuk, talpról, felugorva, elhajlásból, mindegyik műfajban jók. Náluk az utánpótlásban nincs eredménykényszer, a kezdeti időszakban nem a taktikán van a hangsúly, hanem az a fontos, hogy a játékos egyénileg minél több dolgot elsajátítson, és minél jobb legyen az 1 az 1 elleni játékban, a cselezésben vagy a lövéseknél. Amikor 2018-ban ismét keresztszalag-szakadást szenvedett, felemelte a hangját, hogy hány térdnek kell még megsérülnie ahhoz, hogy észrevegyék, ez a speciális talaj nem alkalmas sportolásra. Azóta történt ezen a téren bármilyen előrelépés? Á, inkább csak rosszabb lett a helyzet, mert már a német bajnokságban is ezen a talajon kell játszani. Nem is látok reális esélyt arra, hogy bármilyen előrelépés lenne. Holott az NBA-ben például nem játszanak Gerfloron, nem is csoda, mert a 100-120 kilós kosarasokat hamar kinyírná. A legfontosabb szegmense az ennek a témának, hogy ezt a borítást csak közvetlenül a BL-meccsek előtt rakják fel, hétköznap meg parkettán készülsz, és sokszor nincs lehetőség arra, hogy a mérkőzés előtti napon a csarnokban eddzél egyet a Gerfloron. Ezen a borításon az irányváltásokból is nehezebb kijönni, mert amíg a parkettán ki tudod csúszni, itt a Gerflor egyből megfogja a térded, és már szakad a szalag. De ez akkora üzlet, olyan marketing van mögötte, hogy nem hiszem, hogy változás lesz. A felépülése után mennyi időt vett igénybe, hogy ugyanolyan intenzitással mozogjon a kapuban? Amikor nekem volt keresztszalag-szakadásom, elég sokáig tartott, mire a műtött lábammal is ugyanúgy mertem a labdaért nyúlni vagy elvállalni egy erősebb lövést. A szándék megvolt, csak valahogy azt éreztem, hogy az agyam mindig behúzta a féket. A 2018-as térdsérülésem után kilenc-tíz hónapra tértem vissza, előtte már hosszú ideje részt vettem az edzéseken, de én is azt tapasztaltam, hogy nagyjából egy év kellett, mire átállt az agyam, és nem gondolkoztam azon, hogy melyik lábról ugorjak el, és hogy elmenjek-e egy lövőcselre. Az orvostudomány már bebizonyította, hogy hiába erőlteted, hogy márpedig 6 hónap után visszatérsz, ez nem elég ahhoz, hogy az agy-izom kapcsolat ugyanolyan legyen, mint a sérülés előtt. A harmadik keresztszalag-szakadásomnál 11 hónapos volt a térdem, amikor elkezdődött a bajnokság, és akkor a nyaram is ráment a rehabilitációra, ami nem egy szerencsés helyzet. Nincs idő szusszanni, kiengedni egy kicsi, mert azon dolgozol, hogy a bajnoki rajtra a megfelelő állapotba kerülj, de ennek a nagy darálásnak az a vége, hogy hamarabb elfáradsz mentálisan. Amikor a Fraditól Siófokra szerződött, Tor Odvan Moen edző azért is örült a leigazolásának, mert úgy fogalmazott, hogy az ön stílusa teljesen más, mint a másik kapusé, Silje Solbergé. Milyen ez a Szikora-stílus? Solberggel teljesen ellentétes karakterek voltunk. Ő nagyon nyugodt természet, ritkán rottyant el, szolidan, olyan északiasan élte meg az összes védést. Én meg magamat adtam, ha jó meccsem volt, akkor folyamatosan kiabáltam és ugráltam. A stílusom mindenkiétől különbözött, mert másik lábról ugrok el, mint a többiek, más technikát alkalmazok a védéseknél. Mivel nem vagyok magas, ki kellett találom valamit, hogy kompenzálni tudjam a gyors labdákat, amikor hosszabban kell elugranom, hogy odaérjek a másik sarokra. Moennek is új volt ez a stílus, de azt mondta, tökmindegy, hogyan védem ki a lövést, ha végül nem lesz gól belőle. A két ugrásfajtát mindig attól függően keverem, hogy milyen messzire érkezik tőlem a labda, amiért mozdulnom kell. Szerencsére a kapusedzőim mindig partnerek voltak ebben, meg tudtam velük vitatni a dolgot, és hagyták, hogy próbálgassam a másoknak szokatlan technikát. Marco Wolf / dpa Picture-Alliance / AFP A német Maxi Mühlner lő Szikora Melinda kapujára. Amióta videós elemzések vannak, azóta könnyebb dolguk van a kapusoknak? Vagy pont, hogy nehezebb, mert a mezőnyjátékosok is jobban fel tudnak készülni egy-egy kapus erősségeire, stílusára? Amikor elkezdtük használni az elemzéseket, még tízszer annyi időt töltöttünk vele, mert többnyire meg kellett nézni egy egész meccset. Most megkapok egy játékosról egy egyperces videót, amiben össze van vágva 28 mozzanat, és kiderül belőle, mit lő a saját posztjáról, mit lő ziccerből, indításból, hetesből. Régen ezt nem is vették olyan komolyan a kapusok. De ez egy folyamatos kihívás, és mindig meg kell újulni, én is próbáltam csiszolni a technikámon, és megtalálni azt, amivel a leghatékonyabb tudok lenni a kapuban. Arra törekedtem, hogy színes legyek, ne tudjanak kiismerni, volt, hogy többet mozogtam a kapuban, olyan is volt, hogy leültem a lövéseknél, vagy pont, hogy váratlanul állva maradtam, amikor arra számított a lövő, hogy le fogok menni. Sok-sok gondolat, gyakorlás és videózás, ezek vannak a védések mögött. Melyik csapatánál tapasztalta a legnagyobb nyomást, és hol volt a leglazább, legfelszabadultabb a hangulat? A Bietigheimnél éreztem legkevésbé a nyomást, de lehet, ez összefügg azzal, hogy annyira jól ment és annyira magabiztos voltam, hogy tudtam, akkor is jönni fog a következő védés, ha előtte tíz percig nem találkoztam a labdával. És azzal is tisztában voltam, hogy ha meccsen belül van egy kevésbé jó időszakom, akkor az edző nem fog egyből lehozni. Mert volt olyan edzőm is, aki számolta, és ha három egymást követő támadásból is gólt kaptál, a negyediknél lekapott a pályáról. Johnny Pedersen / Ritzau Scanpix / AFP Bietigheim kapusa, Szikora Melinda és csapattársa, Kelly Dulfer. Elárulja, ki volt ez az edző? Nem szeretném elmondani. De ez a módszer abszolút rossz hatással van egy kapusra, nem is tudtam megbirkózni ezzel a helyzettel. A mi posztunkon számít leginkább a bizalom a vezetőedző részéről, és a Bietigheimnél ez megvolt, ott teljesen felszabadult voltam, az nagyon jó időszak volt. A másik véglet a Fradinál volt, ott több mélypontot is megéltem, sokszor éreztem azt, hogy szeretnék többet nyújtani, de valahogy mégsem sikerült. Olyan is volt, hogy magamat nyomtam le, és az utolsó évem mentálisan nagyon húzós volt, ezért is döntöttem úgy, hogy váltani kell, mert azt éreztem, hogy nem tudok teljesíteni, nem is játszom annyit, amennyit szeretnék, de ha beállítanak, akkor sem megy a védés. Ha már a Fradit említette: a női BL-ben a negyeddöntőbe jutásért épp egykori klubja lesz a Dortmund ellenfele. Milyen érzésekkel készül a párharcra? A Siófokkal és a Bietigheimmel is játszottam már a Ferencváros ellen, és szerencsére mindig nagyon kedvesen fogadtak a szurkolók. Nagyon örültem, hogy a Fradit kaptuk, mert ez a párharc keretet ad a pályafutásomnak, még úgy is, hogy a magyar csapat az esélyesebb. Nagyon motiváltan készülök, és remélem, hogy a lányok is elhiszik, hogy ha a legjobb teljesítményünket nyújtjuk, akkor igenis van keresnivalónk, hiszen ez csak két meccsről szól. Sok fog múlni azon, hogyan megyünk ki és hogyan kezdjük a dortmundi meccset, remélem, a szebbik arcunkat mutatjuk, és felvesszük a kesztyűt a Fradival. A 7-es mezt viseli a Dortmundnál, ami elég ritka a kapusoknál. Hogy esett a választása erre a mezszámra? A 1-est és a 16-os nem szeretem, és amikor még mezőnyben játszottam, a 7-es volt a kedvenc számom, úgyhogy visszanyúltam ehhez. Egyébként a Siófokban is hetes voltam már. Sokan dilisnek néznek emiatt, de engem nem zavar. Vannak már tervek az utolsó kézimeccs utáni folytatásra, a civil életre? Terveim vannak, de egyelőre nem akartam ezen gondolkodni, mert a hátralévő hónapokban még teljes mértékben a kézilabdára szeretnék koncentrálni. A nyárra pedig egy óriási pihenést tervezek, ennyi év után a testem és a lelkem is megérdemli, úgyhogy szeretném kihasználni, hogy végre nem csak négy hetem van arra, hogy feltöltődjek és kinyaraljam magam. Egyébként sportszervező diplomám van, és szívesen mennék ebbe az irányba, de edzői papírral is rendelkezem, úgyhogy elképzelhető, hogy a kapusedzősködés is visszatér hobbiszerűen az életembe. Ezzel foglalkoztam korábban is, saját tábort is szerveztem például kapusoknak, és az már kiderült, hogy ehhez van affinitásom. Egyelőre csak annyi biztos, hogy a sportot nem szeretném elhagyni, de még nem kezdem el ide-oda küldözgetni az önéletrajzom. Előbb még megadom magamnak azt a lehetőséget, hogy annyi időt töltök a pihenéssel, amennyire szükségem van, aztán majd kitalálom, hogy merre vezessen az utam.