Sorra döntjük meg a tévhiteket a mohácsi csatáról

2026-03-20 - 03:51

Az egyre terjeszkedő oszmán állam növekvő hatalma korán, már Nagy Lajos uralkodása idején magára vonta a magyar elit figyelmét, a balkáni államok vereségét hozó első rigómezei csatát követően, 1389-től pedig már elsődleges veszélyforrásként tekintettek rájuk. Luxemburgi Zsigmond kellő eréllyel lépett fel a fenyegetéssel szemben, ám a nikápolyi csatában elszenvedett, 1396-os vereség hatására át kellett alakítania a honvédelmet: ütközőállamokat hozott létre, megkezdte a déli végvárvonal kiépítését, és passzív védekezésbe ment át. A 14. század végétől állandósultak a török betörések, a déli határ hadszíntérré vált. Erről szólt sorozatunk első része: Szörnyű ellenség jelent meg Magyarország határán, a király védekezni kényszerült Egymás után két magyar király esett áldozatul Zsigmond halála után utóda, Habsburg Albert is nagy gondot fordított az oszmán fenyegetés elhárítására, ám korai halála miatt nem volt esélye bizonyítani – közvetve bár, de mégis ő volt a török elleni harcok első magyar királyi áldozata. Hunyadi János egészen más taktikát választott, megszállottan szervezte egyik támadó hadjáratot a másik után, gyakorlatilag ott ütötte az oszmánokat, ahol érte. Kezdeti sikerei egész Európát lázba hozták, de nem bizonyultak tartósnak. A szultáni sereggel szembekerülve, az 1444-es várnai csatában a magyar királyi sereg megsemmisítő vereséget szenvedett, I. Ulászló király hősi halált halt. Hunyadi nem adta fel. Még egyszer nekiment a szultánnak, és miután a végeredmény hasonlóan alakult, neki is át kellett állnia a védekezésre. Így jutottunk el az 1456-os nándorfehérvári diadalig, aminek nagy tanulsága: nyílt színi csatában már nincs esélyünk az oszmán főerők ellen, egy modern, jól megerősített várra támaszkodva azonban még meg tudjuk állítani a szultánt. Ebben a cikkben részleteztük Hunyadi János taktikáját és erőfeszítéseit: Egy darabig úgy tűnt, Hunyadi virtusa megmenti Európát Mátyás nem provokált Mátyás király sokat tanult elődei tapasztalataiból, és nem provokálta a birodalmat. Reálpolitikus volt, aki saját és országa tekintélyének védelmében minden egyes támadást megtorolt, létrehozott egy „gyorsreagálású” haderőt a déli végek védelmére, de nem húzogatta a szultán bajszát, a cipője orrát sem tette oszmán területre. Inkább nyugaton háborúzott, ám nem a mai széles körben ismert indokból, miszerint német-római császár akart lenni, hogy aztán a kereszténység teljes erejével támadhasson a törökre. Íme, a részletek: Mátyás király nem kereste a balhét, mindig csak visszaütött II. Ulászló békekorszaka Történeti köztudatunkban Mátyás halála után kezdődik a kálvária, gyors lejtmenet a mohácsi széthullásig. A háttérben Jagelló királyainkat és az önérdektől vezérelt, széthúzó nemességünket szokás emlegetni, holott egyik sem igaz. Az ellenség ereje óriásira duzzadt, miközben a királyság erőforrásai nem változtak, nem változhattak. II. Ulászló uralkodása nem a vég kezdete volt, hanem a béke és a fejlődés lehetőségét teremtette meg Magyarországon, miközben minden tőle telhetőt megtett az ország védelmében. A Jagellókat érő vádakat sorra cáfolja a történettudomány, sorozatunkban tágabb teret szentelünk ennek, egyelőre itt tartunk: Ulászló hajszolta Mohácsba Magyarországot? Sorozatunk közvetlen folytatásában maradunk még II. Ulászlónál, kitérünk többek között a Dobzse, azaz „Jól van” László gúnynév igaztalan voltára.