Nem hittük volna, hogy csizmanyalás és meleg BDSM-szex hozza el az év legjobb romkomját

2026-03-26 - 20:41

Angolul pillionnak nevezik a motorokon található pótülést, ahová a motoros az utasát ülteti, a BDSM-szlengben pedig az alárendelt, szubmisszív felet illetik ezzel a kifejezéssel. A magyarul egészen szerencsétlen, bár jelentésében megkérdőjelezhetetlen címet kapó A szerelem fáj (Pillion) című filmben mindkettő van: Alexander Skarsgård enigmatikus motorosként nem csak a járműve hátuljára ültet fel egy félszeg a capella énekest. Akár melegpornó is indulhatna így, de az év egyik meglepetésfilmje is pont ezzel a felütéssel kezdődik. Adam Mars-Jones 2020-ban jelentette meg Box Hill című regényét, amelyet saját bevallása szerint a Lolita ihletett, csak épp teljesen más közegbe helyezte az alá-fölérendelt viszonyokat: egy BDSM-kapcsolatba, a meleg motorosok közösségébe. Harry Lighton csinált belőle filmet szinte aprópénzből, akinek ez az első rendezése, és a cannes-i filmfesztiválon máris elnyerte a legjobb forgatókönyv és a Palm Dog for Mutt Moment díját. Stephane Cardinale / Corbis / Getty Images Harry Melling, Harry Lighton és Alexander Skarsgård A szerelem fáj című film bemutatóján a 78. éves cannes-i filmfesztiválon 2025. május 18-án. Colin a félszegség és a szelídség szobra: apukájával egy a capella-kórusban énekel, anyukája szervez neki randit egy kedvesnek tűnő férfival, miközben mindketten epedve várják, hogy fiuk végre olyan boldog legyen, mint amilyen az ő házasságuk. Colin azonban inkább a fellépésük helyszínén a kocsmában tartózkodó bőrruhás motoros férfiakat figyelgeti epedve, és mikor egyiküktől megkapja a számát, nem is rest tárcsázni. Ray-jel karácsony este találkozik – milyen romantikus, mondhatná egy romkomokon edzett néző –, majd Ray egy sikátorban szó nélkül földre parancsolja a férfit, tisztára nyalatja vele a csizmáját, a szájába élvez, aztán jóformán szó nélkül távozik. A szelíd Colin szeme csillog: szerelmes lett. Így kezdődik egy valószínűtlen, mégis a maga valószínűtlenségében meghitt kapcsolat két férfi közt. Ray szófukar, marcona és rideg, Colin mérhetetlenül szeretetéhes, szelíd és érdeklődő – nem egy szereplő szájából hangzik el a kérdés: miért van együtt ez a két ember? Colin most tanulja, mi egyáltalán egy párkapcsolat, a sokat látott, múltját azonban egyáltalán nem felfedő Raynek viszont egészen konkrét elképzelései vannak róla, csak épp nem olyanok, mint amilyeneket Colin a szülei hagyományos házasságából lát. Ennek ellenére gyorsan adaptálódik a BDSM-keretekhez: bevásárol, főz, a szőnyegen alszik, láncot hord, kopaszra borotválja a fejét – bármit, amit Ray megparancsol. Kapcsolatukon keresztül feltárul a BDSM-alapú sub-dom dinamika, amelyben az egyikük otthonosan mozog, a másik pedig megtalálja magát – és előbb-utóbb saját határait is. Colinon keresztül a néző is belecsöppen ebbe a kinek izgalmasnak, kinek félelmetesnek tűnő világba, amely a film előrehaladtával szinte természetessé válik: a sokadik alkalom után a néző szeme se rebben, hogy Colin szolgalelkűen, de boldogan fekszik le a szőnyegre. Lighton két szubkultúra közös metszetébe, a BDSM és a meleg motorosok közegébe helyezi a történetet, amelynek feltérképezésébe komoly kutatómunkát rakott: sok időt töltött a Gay Bikers Motorcycle Club (GBMCC) motorosaival, többeket alkalmazott a filmben tanácsadóként vagy amatőr színészként, de az egyik motoros szerepében a Scissor Sisters frontembere, Jake Shiers is feltűnik. Leighton legnagyobb bravúrja az, hogy univerzális témát jár körül e szűk szubkultúrák történetén keresztül: nem kell BDSM-rajongó meleg férfinak lenni ahhoz, hogy átélhető legyen a történet, elég, ha voltunk már valaha szerelmesek. A latexhacukákat és vasnyakörveket szó szerint és átvitt értelemben is lehántva ugyanis két ember történetét találjuk, akik szeretik egymást – még ha ez saját értelmezéseikben teljesen mást is jelent –, és akik az emberi kapcsolatok bonyolult útvesztőiben próbálnak boldogulni. Első blikkre könnyen rá lehetne sütni, ki a rossz és ki a jó a kapcsolatban, még az is felmerülhet, hogy egy abuzív viszony szétboncolását látjuk, ahol a főhős az önismeret útjára lépve kitör a toxikus béklyók alól. Aztán mégsem ez történik, azt leszámítva, hogy Colin valóban az önismeret útjára lép: két ember létezik egy, a heteronormatív, hagyományos kapcsolati sémáktól jócskán távol álló, ám mindkettejük számára kielégítő kapcsolatban, amelyben szó szerint mindenki tudja, hol van a helye. Az önismereti katalizátort egy tragédia adja meg, amely nyomán Colin összeomlik, és ez kell ahhoz, hogy meglássa, mire van szüksége. Boldog vagyok, csak lehetnék egy kicsit boldogabb is – mondja Raynek, amikor az addig megismert kereteket bővíteni akarja. Ezzel kezdődik a kívülről furcsának tűnő, de működőképes idill felbomlása. A szerelem fáj egyszerre szívmelengető, tragikus és mélységesen emberi végső felvonása szájbarágás nélkül közvetíti a tanulságot, egyúttal így válik Colin felnövéstörténetévé: a szerelem akkor fáj igazán, ha rájövünk, nem ugyanazok közt a keretek közt akarunk egymással boldogok lenni. Colin is rájön, hogy van különbség behódolás és behódolás között: míg szubmisszív félként nyugodtan élvezheti azt, ha a földön kell aludnia, addig saját vágyait és határait nem rendelheti alá másnak. Lighton mindezt nem súlyos drámaként, hanem humoros, romkomokat idéző tálalásban képzelte el, amely nem nélkülözi a viccesen kínos pillanatokat: ahogyan a páros túlesik az első ebéden, ahogy bénáznak az „első” randin. Ezekben a toposzokban megidéz egy sor klasszikus értelemben vett romantikus komédiát, de olyan filmek is eszünkbe juthatnak, mint a Túl a barátságon, a Szólíts a neveden vagy épp A szürke ötven árnyalata – ez utóbbi természetesen inkább elrettentő példaként. Colin és Ray kapcsolatának egyetlen mozzanatában több őszinte szenvedély és romantika van, mint E. L. James történetének egészében. A rendező a regényhez szabad kézzel nyúlt: annak sokkal tragikusabb végkifejletét például megváltoztatta, és a történetet is napjainkba helyezte a hetvenes évek helyett. Maga a szerző, Mars-Jones adaptáció helyett inkább transzformációnak nevezte azt, amit Lighton készített a művéből. Ez utóbbit az fogta meg igazán, hogy a regényt egy BBC-s fejes úgy küldte át neki, hogy „neked ez biztosan tetszeni fog. Viccesnek találtam, hogy ezt mondta, mert csak tíz oldalt olvastam belőle, és úgy voltam vele, hogy ez elég mocskos sztori. Szórakoztatott, hogy egy vezető úgy gondolja, ez igazán Harry Lightonos” – mesélte mindezt a rendező egy interjúban. És valóban: ahogy a történet, úgy a film sem szűkölködik explicit szexjelenetekben, ami sokaknál ki fogja verni a biztosítékot. Az biztos, hogy nem az a tipikus első randis film, pedig ez még a finomított verzió: Alexander Skarsgård egy interjúban elmondta, hogy a karikagyűrűnyi péniszpiercingek és premier plánban mutatott orális szexekkel tűzdelt film még a családbarát változat, „létezik egy Skarsgård-féle vágás is.” Mindezt egyrészt azzal indokolták, hogy szerették volna, hogy az amerikai mozik is műsorra tűzzék, másrészt nem akarták öncélúan sokkolni a közönséget. Skarsgård egyébként telitalálat a vágy nevetségesen jóképű tárgyaként, akiről őrjítően kevés dolgot tudunk meg, így még izgalmasabb karakterré válik. A svéd színész láthatóan lubickol a domináns félként, tökéletes ellenpontja Harry Mellingnek, aki hasonlóan remek a csillogó szemű, kissé lúzer karakterként. A brit színész A vezércsel után ismét széles kör előtt bizonyítja, hogy már rég nem a Harry Potter Dudley-jaként kell rá emlékezni. Azt biztos nem lehet kijelenteni, hogy A szerelem fáj új utat nyit a romantikus komédiák műfajában, és a Valentin-napok koronázatlan királya lesz. Azt viszont igen, hogy a lehető legvalószínűtlenebb módon mesél a szerelemről, kapcsolódásról és annak minden viszontagságáról, úgy, ahogyan azt régen láthattuk képernyőn. És azt is, hogy nem mindenki bírja majd végignézni. Gareth Cattermole / Getty Images Alexander Skarsgård és Maggie, a kutya a film bemutatóján a 69. BFI London Film Festival keretében 2025. október 18-án. A szerelem fáj (Pillion), 104 perc, 2025. 24.hu: 8,5/10