Náci életrajzok, Reese Witherspoon-krimi és Észak-Koreából kicsempészett novellák – ezeket olvastuk februárban

2026-03-01 - 16:45

Jankovics Márton Richard J. Evans: Hitler emberei – A Harmadik Birodalom arcai (Scolar, 2025, 632 oldal) „Kik voltak a nácik?” – ezzel az egyszerű és örökzöld kérdéssel indul Richard J. Evans új könyve, a Hitler emberei, majd hatszáz oldalon keresztül igyekszik választ adni. És, ha van szakértő a témában, az pont az angol professzor, aki évtizedek óta kutatja a korszakot, és már egy korábban megjelent vaskos trilógiában is feldolgozta a Harmadik Birodalom történetét. Míg akkor az intézményi-társadalmi folyamatokra helyezte a fókuszt, ezúttal az egyéni életutak kerülnek előtérbe: 22 életrajzon keresztül rajzolja meg a nemzeti szocialista rendszer riasztó portréját, és próbálja felfejteni, miért lett valakiből náci az első világháború utáni Németországban, mi történt az emberek erkölcsi iránytűjével, hogyan ideologizálták meg maguknak a tetteiket, és – ahogy Evans fogalmaz –: „mi késztette az egyébként normális embereket arra, hogy szörnyű és gyilkos cselekedeteket hajtsanak végre vagy hagyjanak jóvá a nácizmus valódi és feltételezett ellenségei ellen? Vagy talán egyáltalán nem is voltak normálisak?” Az életrajzfüzér természetesen magával Hitlerrel indul, amit aztán követnek az olyan „csatlósként” jellemzett vezetők portréi, mint Göring, Himmler, Goebbels vagy Röhm, majd sorra kerülnek a „végrehajtók” és a kevésbé ismert „kiszolgálók” is, akik nélkül szintén nem működhetett volna a totalitárius diktatúra. Az életrajzi megközelítés nemcsak az elbeszélést segíti, de a nagy kép szempontjából is gyümölcsöző: Evans egyaránt kidomborítja a közös mintázatokat és az egyéni sajátosságokat. Menet közben pedig igyekszik leszámolni a szenzációhajhász téveszmékkel és túlzásokkal, így mitikus gonosztevők helyett következetesen valóságos emberekként tárja elénk a nácikat. Egymás után olvasva megfeküdheti az ember gyomrát a sok rémtettekbe és pusztulásba tartó életút, de fejezetenként fogyasztva lebilincselő látni, miként szökken szárba a diktatúra a gondosan táplált sértettség, frusztrációk, előítéletek és határtalan ambíciók talaján. Tanulságos a megbánás totális hiánya is az elkövetők részéről, a múlt újraírására tett kísérletek, valamint annak a fatális tévedésnek a felmutatása, amibe a Weimari Köztársaság konzervatív erői ringatták magukat: miszerint engedik hatalomra juttatni Hitleréket, de majd a háttérből irányítják, és a saját céljaikra használják őket. Evans nem rejti véka alá, hogy a könyv megírásának egyik fő oka épp az volt, hogy jobban megértse a demokrácia mai hanyatlásának okait. A jelennel való párhuzamokat szerencsére nem erőlteti rá a könyvre, de nem is riad vissza tőlük, így nyugodtan tesz arra megjegyzéseket, hogy mai politikusok mi mindent tanultak el a propagandát új szintre emelő Goebbels kampánytechnikáiból. Evans a vele készült interjúnkban elárulta: ugyan már elege van a nácikból, de a következő könyve is a Gestapo iratanyagaira épül, és Hitler ellenségeiről, az ellenállási mozgalom hőseiről fog szólni – mindez jól mutatja, hogy történészként is mennyire nehéz szabadulni a Harmadik Birodalomtól. Molnár Dávid Harlan Coben–Reese Witherspoon: Búcsú nélkül eltűntél (Jaffa, 2026, 320 oldal) Harlan Coben Hiányzol című regényét először dánul olvastam, később pedig a Netflixen futottam bele az abból készült – és természetesen „netflixesített” – sorozatba. A szintén adaptációs Szökevényeket is végig izgultam Cobentől, így, amint megjelent Reese Witherspoonnal közös könyve, rávetettem magam. Sajnos, amennyire jól felépített a már említett két történet, annyira lett semmilyen a négykezes regény. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy skandináv krimiken szocializálódtam, emiatt nekem a könyv sztorija és felépítése a szokásosnál is jobban „amerikai”: elég sok jelenkori témát érint, a mesterséges intelligencia mellett van benne orosz oligarcha, Dubaj és szervkereskedelem is – pont annyira fantáziátlan módon, ahogy egy átlagember elképzeli ezeket a szálakat. A történet végig feszült, kiszámíthatatlan, a végén viszont mégis elmarad a katarzis. A könyvben több logikai buktató és meg nem magyarázott történés kapott helyet, ezek mellé társulnak a teljesen realisztikus leírások mellett futó nevetségesen hihetetlen fordulatok, amik viszont elveszik az ívét a sztorinak. Nem mondanám, hogy rossz könyv, de nem is az, amit megtartanék újraolvasás miatt. Varga Zsuzsa Pan-dji: Vádirat (Libri Könyvkiadó, 2017, 263 oldal) Ha az ember azon kapja magát, hogy elfehéredő ujjakkal szorítja a könyvet, amit éppen olvas, joggal gyanakodhat rá, hogy erős anyagról van szó. Én utoljára az 1984-et szorongattam úgy, mint az Észak-Koreából kicsempészett, Pan-dji álnéven megjelentetett novelláskötetet, a Vádiratot. Van is bőven hasonlóság a két kötet – na meg az orwelli fantáziavilág és a kelet-ázsiai ország valósága – között. Például, hogy mindkét könyv érzékletesen adja át a mérhetetlen szorongást, ami az elnyomó diktatúrák jóérzésű polgárainak gyakorlatilag egész életét kitölti – ezért a könyvszorongatás. A Vádirat volt az első szépirodalmi mű, amit a 2010-es évek elején sikerült kijuttatni a kelet-ázsiai országból – állítólag kommunista propagandakiadványok és Kim Ir Szen válogatott művei közé rejtve. Írója, akiről csupán annyit tudni, hogy hazájában elismert alkotó és az Észak-koreai Írószövetség nyugdíjazott tagja, családja miatt kénytelen volt az országban maradni, noha fontolgatta a szökést. Kiábrándulván a kommunista rendszerből azt tűzte ki céljául, hogy írásaival a külvilág előtt is megvilágítsa népe szenvedését. Álneve, a Pan-dji annyit tesz: szentjánosbogár. Hét különálló novellája a 90-es években, Kim Ir Szen halála körül játszódik, főszereplői egyszerű emberek. Tragédiájuk éppen abban rejlik, hogy nem hősszívű lázadók és ravasz forradalmárok, hanem a hatalomnak messzemenőkig megfelelni igyekvő kisemberek, egyszerű vágyakkal (meglátogatni egy haldokló anyát, megvédeni egy ártatlan gyermeket, esetleg nem éhen halni a pártelnök utazgatása okán napokig szünetelő vasúthálózat egy zsúfolt várótermében). Mégis mind elbuknak. Egy paranoiás, megfélemlítésen és megtorláson alapuló rendszernek kizárólag áldozatai vannak – üzenik e szikár stílusú, abszurd történetek. Feloldás nincs. Ráadásul, míg Orwellnél nyugtathatja magát azzal az olvasó, hogy fikcióról van szó, addig a Vádirat esetében még a novellák születése óta eltelt jó pár évtized sem ad okot túl sok reményre. Elég félelmetes érzés, mikor húsz év után visszamész valahova, és azt látod, hogy emeltek ugyan egy-két új épületet, de az emberek élete és a társadalom szerkezete nem változott semmit – mondta lapunknak 2017-ben a könyvet fordító Lengyel Miklós, aki nemcsak a nyelvet beszéli, de a 80-as években hosszabb ideig élt is Észak-Koreában, ahová aztán évtizedekkel később is visszalátogatott. Kránicz Bence Nemes Nagy Ágnes: A névtelenek senkiföldje (Jelenkor, 2022, 816 oldal) Nemes Nagy Ágnes összes nyomtatásban megjelent esszéjét és tanulmányát tartalmazza ez a vaskos kötet, amelynek címe a csakis költők által megénekelhető érzelmekre utal. „A tudat határain vagy azon is túl bolyongó névtelen, gazdátlan, de nagyon is érzékelt emóciókat – amelyeknek jelentőségét eltúlozni alig lehet – mintegy kézen fogni és bevezetni a házi indulatok körébe: ez látszik a 20. századi költő mindig megújuló egyik feladatának” – írja a szerző, aki más költők verseinek elemzését nem választotta el saját költészeti praxisától. A kettő áthatotta egymást. Nemes Nagy a költészeti hagyomány evidens és mély ismerete nélkül nem vett volna papírt-ceruzát a kezébe. Javarészt a hetvenes-nyolcvanas években írt esszéi a mai olvasót nemcsak azzal nyűgözik le, hogy Nemes Nagy milyen világosan, bölcs megértéssel és ragyogó – rendszerint a versformából, rímekből, ütemből kiinduló – felismerésekkel elemez verset. Hanem önmagában az is, mennyit tudott, mennyit olvasott: mintha nem szűnt volna benne annak a műveltségeszménynek az érvénye, amelyet egyetemistaként szerzett barátai, Szerb Antal és Halász Gábor követtek. Aki az „egész” magyar irodalmat ismerni akarja, mint Nemes Nagy, az kifogyhatatlan a versidézetekből, vonatkozzanak bár hétköznapi apróságokra. Ha most kinézek az ablakon, „jégcsapokról versenyt esnek a csöpögő tavaszi percek” (Illyés). És Nemes Nagy találó meglátásai eszembe jutnak majd József Attiláról, akinek fantáziája „űrhajósfantázia”, vagy Kosztolányiról, aki már szavakból felismerhető, „olyan a költők között, mint a városok között Velence: már egészen kis városrészletekről ráismerünk: ez Velence”. Költőként Nemes Nagy Ágnes kapuőr volt, aki csak a legszükségesebb, legnélkülözhetetlenebb szavakat engedte be verseibe. (Idekívánkozik a részlet más összefüggésben írt verséből: „Amikor én Istent faragtam, kemény köveket választottam.”) Esszéíróként viszont kapukat nyit olyan életművekre, amiket már elfelejtettünk vagy nem is ismertünk, klasszikusoktól, mint Kazinczy és Berzsenyi, saját kortársaiig, köztük Hajnal Annáig és Székely Magdáig. Filmkritikái és naplójegyzetszerű újságcikkei is olvashatók itt, de költőportréi és verstani tanulmányai teszik kimeríthetetlen kincsestárrá a gyűjteményt: A verstan születését, a verstől, a szavaktól való elszakadását úgy képzeltem el, mint a számtan születését mondjuk az almából. Úgy lép ki a szóból a versláb, az ütem lehetősége, ahogyan a fűben ülő egy, két, három almából lassan kilép, kiemelkedik az egy, a kettő, a három fogalma, otthagyva maga mögött a szép kerek, édes-piros almákat, hadd guruljanak tovább. Dunai Tamás: A comics szerzői kora (Szépirodalmi Figyelő Alapítvány – SZTE Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék, 2024, 432 oldal) Annyira hozzászoktunk már a válságnarratívákhoz és a „régen minden jobb volt” bégetéséhez, hogy felüdülést jelent, ha valaki egy terület virágzását, mi több, aranykorát jelenti be. Márpedig így tesz Dunai Tamás vizsgálati tárgya, az amerikai képregény terén. A szegedi egyetem média- és irodalomelméletekben tájékozott kutatójaként nem éri be a jó hír beharangozásával, közel félezer oldalas monográfiában indokolja meg, miért látja sikeresnek a comics világát. És főleg: kinek a sikeréről van szó? Dunai szerint elsősorban a szerzők kerültek előnyösebb helyzetbe, méghozzá a nyolcvanas évektől. Addig tartott az amerikai képregény „indusztriális korszaka”, amelyben írók, rajzolók és más képregényalkotók a kiadók alkalmazásában álltak, sem eredeti műveiket, sem azok jogait nem birtokolták. Ebben az első Superman- és Batman-füzetek megjelenésétől a nyolcvanas évekig tartó, fél évszázados periódusban a képregény előbb tömegmédiumként, majd szűkebb körben olvasott, niche médiumként épült be a kulturális és művészeti termelésbe. A múlt század vége felé aztán a saját rajongótáborral rendelkező szerzők fokozatosan kerültek előnyösebb helyzetbe az egyre tagoltabb piacon – Dunai ezt az időszakot nevezi, amerikai szakirodalom nyomán, „heroikus korszaknak” –, míg mára a szerzői jogok és a megvalósítható témák terén is nagyobb szabadságot és több lehetőséget élveznek, mint korábban. A megnövekedett autonómia összekapcsolódik egy sor iparági, kultúr- és társadalomtörténeti jelenséggel, mint amilyen az olvasóközönség idősödése, a médiumközi adaptációk elszaporodása, vagy új, változatos társadalmi rétegek megjelenése az olvasótáborban. Dunai könyvének éppen az összefüggések felmutatása a legnagyobb erénye, túl azon, hogy ilyen alapos szakkönyv aligha született még magyar nyelven a comics studies tudományágán belül. A szerző sokfelé figyel: az amerikai képregény történetét a szerzői jogok, a rajongói befolyás, a szuperhősfilmeket és egyéb feldolgozásokat lendületesen termelő „konvergens médiaipar” és a társadalmi többség–kisebbség viszony alakulása szempontjából is vizsgálja. Sőt, önálló fejezetet szentel az amerikai képregény magyarországi fogadtatástörténetének, amelyben apró, de lényeges szerep jutott lapunk techrovatvezetőjének is! Noha Dunai kritikusan viszonyul ahhoz a hagyományhoz, hogy a képregénytudománnyal foglalkozó kutatók folyton győzködik a közönségüket a képregény tanulmányozásának értelméről, ő sem tud teljesen elszakadni tőle. Négyszáz oldal után levont következtetése mégis helytállónak tűnik: „Max Horkheimer és Theodor W. Adorno számára egészen furcsa élmény lehetne megvizsgálni, hogy a képregény amerikai változata, amely lényegében az általuk leírt kultúripar keretei között született, miként vált az ipari keretek részbeni lebontása és átalakítása révén egy magas fokú szerzői és művészi autonómiát kínáló médiummá.” Kollarik Tamás – Takó Sándor: Budapest/Hollywood (FilmHungary, 2025, 688 oldal) Átvitt értelemben szoktuk használni azt a kifejezést, hogy egy könyv alatt beszakad az asztal, jellemzően meghatározó jelentőségű művekre. De a Budapest/Hollywood alatt tényleg beszakad, ha nem vigyázunk. A producerként is aktív, volt Médiatanács-döntnök Kollarik Tamás és a filmes jogász Takó Sándor közös munkája közel hétszáz oldalas, „szélesvásznú” – vagyis fekvő oldalformátumú –, kemény fedeles, húszezer forintos album. Vagyis teljesen alkalmatlan a hagyományos értelemben vett olvasgatásra, inkább arra szolgál, hogy reprezentatív kiadványként elfoglalhassa a helyét filmproducerek, filmes kuratóriumi döntnökök és filmes jogtudósok könyvespolcán. Mindazonáltal a mai, átpolitizált filmszakma két éceszgébere nem írt rossz könyvet. Évek óta népszerűsítik a külföldre, elsősorban Hollywoodba szakadt magyar filmeseket, könyvkiadóként megjelentették már többek között a stúdióalapító William Fox és Zukor Adolf életrajzait vagy a korai magyar film meghatározó jelentőségű alakjáról, Janovics Jenőről szóló monográfiát. A Budapest/Hollywood lényegében lexikon, amely filmszakmai területekre bontva, azon belül időrendben mutatja be az amerikai filmgyártásba bekapcsolódott honfitársaink rövid pályaképeit a huszadik század hajnalától nagyjából az új-hollywoodi korszakig. Nem törekednek teljességre, de így is számos olyan filmesről írnak, akit a nagyközönség mára elfelejtett, mint a némafilmkorszak dívái, Putty Lia és Bánky Vilma, vagy a két H. G. Wells közül a kevésbé ismert, a Will Hubert Géza néven született állatidomár. Ezek a szócikkek szakmailag korrektnek mondhatók, köszönhetően a lektorok, Muszatics Péter és a nemrég elhunyt Hubai Gergely munkájának is. A kötet legfőbb erénye azonban a gazdag és sok esetben hiánypótló képanyag. Ha Kollarik és Takó masszív könyvolvasó állványt is mellékelnek kötetükhöz, még könnyebben elmerülhetnénk benne. Orosz R. Zoltán Daniel Keyes: Szép álmokat, Billy! (Alexandra Könyvesház, 2025, 508 oldal) Tavaly ősszel egy könyv, Bukowski Hollywoodja miatt néztem meg egy filmet: az író önéletrajzi ihletésű regényei alapján készült, 1987-es Törzsvendéget (Barfly), az idei évem pedig azzal indult, hogy egy sorozat, A zsúfolt szoba (The Crowded Room) hatására olvastam el az alapjául szolgáló könyvet. A következőkben kénytelen leszek elspoilerezni a sorozatot. Tekintve, hogy 2023-ban jelent meg, ez a legtöbb olvasónak talán nem jelent gondot, de, ha van olyan, aki szeretné megnézni, és nem tudja, miről szól, az most görgessen tovább. A Tom Holland és Amanda Seyfried főszereplésével készült sorozat egy Danny Sullivan nevű fiatal férfiről szól, akit letartóztatnak, mert bűntárs egy utcai lövöldözésben: az egyik közeli barátnője, Ariana próbál megölni valakit. Később kiderül, hogy a lány csak Danny fejében létezik. Valahogy úgy, ahogy Tyler Durden a Harcosok Klubjában, csakhogy Danny Sullivannek nem csupán egyetlen alternatív személyisége van. A sorozat alapja William Stanley Milligan élete, akit az Egyesült Államok jogtörténetében elsőként mentettek fel egy büntetőügyben disszociatív identitászavar, vagyis többszörösszemélyiség-zavar miatt. Milligan történetét Daniel Keyes írta meg, akit leginkább a Virágot Algernonnak című regényéről ismernek. A Szép álmokat, Billy! (The Minds of Billy Milligan) nem regény, hanem pszichiátriai esettanulmány, vagy dokumentarista életrajz, de ettől nem kevésbé regényes. A kötet megírásához Keyes többször készített interjúkat Milligan családtagjaival, barátaival, ismerőseivel, orvosaival, kirendelt védőivel, hozzáférést kapott kórházi, rendőrségi és bírósági dokumentumokhoz, és természetesen sokszor beszélgetett Billyvel, pontosabban Billyvel és a személyiségeivel is az évek alatt, amíg a férfi életét nyomon követte. A könyv és a sorozat leginkább az alapokban mutatnak hasonlóságot: Billy Milligannek és Danny Sullivannek is azért tört darabokra a tudata, mert gyerekkorukban kínozta és megerőszakolta őket a mostohaapjuk. Mindkettőjük alteregói között van egy brit akcentussal beszélő, komoly tudással és vaslogikával rendelkező vezéregyéniség, kamasz szabadulóművész és technikai zseni, egy nagydumás figura, aki mindenkivel megtalálja a közös hangot, egy nő, aki gyűlöli a mostohaapját és egy közelharcban és fegyverhasználatban egyaránt járatos exzsoldos, csak míg Dannyé izraeli, addig az eredeti Billyé jugoszláv. A sorozat a megsokszorozódott személyiségű főszereplő elméjének bemutatásában tér el leginkább a könyvtől, vagyis a valóságtól. A zsúfolt szobában, a már említett Harcosok Klubjához hasonlóan azt látjuk, hogy a főhős számára a másik személyisége olyan, mint egy barát, vagy ismerős, akit csak ő lát, ám akiről azt hiszi, mindenki más számára is ugyanolyan létező ember, mint ő maga. Keyes könyve szerint azonban Billy Milligan alteregói sokáig nem is tudtak egymás létezéséről. Tudata összetörése után Billynek és a személyiségeinek épp az okozza a legnagyobb problémát, hogy „időt veszítenek”, vagyis el sem tudják képzelni, mi történt velük azalatt, amíg egy másik személyiség uralta a tudatot és irányította a testet. Folyton olyan helyzetben találják magukat, hogy fogalmuk sincs, hogyan kerültek oda, ahol vannak, mit keresnek ott, vagy ki az, akivel esetleg éppen beszélgetnek. Sőt! Míg a sorozatban az eredeti, vagy „magszemélyiség”, Danny a főhős, addig az eredeti Billy Milligant 16 éves korában „elaltatja” az egyik legerősebb alteregója, amikor a fiú öngyilkossági szándékkal megpróbál leugrani az iskolája tetejéről. A következő hat évben a testet a különböző alteregók uralják felváltva, akik lassan szereznek tudomást egymásról, miközben maga Billy öntudatlan álmát alussza. Hátborzongató belegondolni, milyen érzés lehet azt megélni, hogy az ember az egyik pillanatban tizenhat évesen éppen készül a halálba vetni magát, a következő pillanatban pedig 22 éves, egy pszichiáter rendelőjében ül, és közlik vele, hogy háromrendbeli nemi erőszakkal gyanúsítják. Ha Danny Sullivan története felkavaró, akkor Billy Milligané hatványozottan az. Egyben lenyűgöző, de végtelenül szomorú is. A sorozat nézői megkapják a maguk happy endjét, amit az alkotók azzal készítenek elő, hogy a főhősön kívül nem írnak a történetbe áldozatot. Billy Milligannek azonban voltak áldozatai, miközben ő először a mostohaapja, majd a média és a politika áldozatává vált. Története mindvégig annyira megrázó, amennyire a legelején volt.