Kulcsár Krisztián: Azok féltik ilyen hangosan a magyar sportot, akik rátelepedtek a pénzcsapjaira

2026-03-05 - 10:04

Hogy érzi magát az elmúlt napok, hetek hírei kapcsán? Kösz, jól vagyok. De mire gondol? Aláírta már Deutsch Tamás, a Sportegyesületek Országos Szövetsége elnökének petícióját, amit az ön korábbi olimpikon társaival karöltve a magyar sport megmentése érdekében kezdeményezett, merthogy szerintük veszélyben van a jövő? Nem. Miért nem? Nem veszélyezteti azt semmi, így nem is kell a megmentése mellett kardoskodni. Szajki Bálint / 24.hu Kiknek és miért kell félnie a magyar sportban Pedig Gyulay Zsolt, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke úgy fogalmazott a vele készített nagyinterjúnkban, hogy „a sportnak ma jó”, ezért a sportban dolgozókat „nagy meglepetés érné, ha itt kormányváltás lenne”. Nagy Tímea, kétszeres olimpiai bajnok vívó is azzal buzdít a petíció aláírására, hogy „meg kell őriznünk sportolóink eredményeit”, mert „veszélybe kerülhetnek a sport területére szánt források”. Vagy ott van Szöllősi György, a Nemzeti Sport főszerkesztője, aki publicisztikában egyenesen azt írta, hogy valós „veszély” a szövetségi, egyesületi állami támogatások, a látványsportágak taotámogatásának léte, nem léte. Miért nem ért egyet velük? Ezek jó szövegek, amiről hosszasan tudnék beszélni, mégis, ezt a témát viszonylag könnyen le tudjuk zárni. A felsoroltak közül a magyar sport egyik területe sem fog kevesebb állami forráshoz jutni. Ezek változatlanul megmaradnak. Abszurd állítás, hogy a magyar sportnak csak rosszabb lehet. Azért nem érdemel több szót az egész, mert ez csak politikai kommunikáció, valójában pont annyira szól a sportról, mint az „Állítsuk meg Frank Drebint” vagy a „Legyen-e mindenki boldog?” nemzeti konzultáció, csak ennek most történetesen a sport van a fejlécén. Érthető, hogy a valóságról szóló, jól kommunikálható eredmények hiányában mesterségesen kell a témákat létrehozni. A pánikkeltésből inkább hallom ki azt, hogy a magyar sport körül sertepertélők, ha úgy tetszik a vámszedők között vannak olyanok, akik félnek attól, hogy személy szerint nekik rosszabb lesz. Szajki Bálint / 24.hu Kik ők és miért lesz nekik rosszabb? Afelől kétsége se legyen senkinek, hogy az állami források felhasználását, a prudens elköltését és a visszamérését komolyan fogjuk venni. Ez az, ami az elmúlt 16 évben egyáltalában nem látszott, amit azt hiszem, hogy egyre több ember hiányol. És a vak is látja a következmény nélküliségből adódó anomáliákat. Milyen anomáliákra céloz? Nem azt mondom, hogy indokolatlan Magyarországon atlétikai világbajnokságot szervezni. Sőt, büszke vagyok rá, mert szép esemény volt, és örülök, hogy ennek az eseménynek otthont adtunk. Ugyanakkor fölteszem a kérdést: vajon rendben lévő-e az, hogy 74 milliárd forintos büdzséből szervezünk meg egy olyan eseményt, amit hat évvel korábban Londonban ötöd annyi pénzből szerveztek meg? Évek óta így működik a rendszer. Egy aktuális példát mondok: egy olimpiai sportág szakszövetsége pályázik a 2027-es világbajnokságra, bead egy 800 millió forintos támogatási igényt az államtitkárságnak, miután az állam által megbízott szervezőcégtől az a visszajelzés, hogy ezt biztosan elírtátok egy nullával, mert 8 milliárd lesz a költségvetés. Egy sikersportágunkban, ahol minden létező sportinfrastruktúra rendelkezésre áll a világbajnokság megszervezéséhez, így egy szimpla sportesemény szervezésről beszélünk. Vezérigazgatója volt a Bizományi Áruházak Zrt-nek, így biztosan emlékszik Sándor György „humoralista” kis pamfletjére, amelyben a BÁV szakértőjeként felfelé alkudott... A magyar sport nemzetközi versenyszervezése lényegében így működik? Vigyázat! Aki ezért a magyar sportot hibáztatja, az tévúton jár. Nem szabad azt feltételezni, hogy itt mindenki hazug módon, rosszhiszeműen jár el. Ez nem az adott szövetségben dolgozó menedzsment, vagy a sportszakemberek bűne. Inkább azoké, akik a Rogán Antal vezette minisztériumban ülnek, vagy oda vannak bekötve és a fent említett módon járnak el. Mert ők ebből a 8 milliárdból 800 milliót elköltenek a szövetség tényleg szakértő apparátusára, akiknek a tudása nélkül képtelenek lennének megrendezni a versenyt, jut belőle a vb-hez elengedhetetlen tárgyi eszközökre, érmekre és mindenre is, majd elrakják a maradék 7,2 milliárdot. Egy másik konkrét példa abból az időből, amikor 2013-ban még a vívószövetségben dolgoztam. Abban az évben vívó-világbajnokságot rendeztünk, 180 millió forint volt az állami támogatás. 2019-ben is rendezett a szövetség egy újabb vébét (akkor már a kerekesszékes szakág nélkül), pont ugyanazon a helyszínen, csak éppen ötszörös áron, 900 millióért. Hat év alatt ennyit azért nem inflálódott a forint, és nem lett hatszor jobb a szervezés. Vagy egy harmadik, szintén elég konkrét példa a közelmúltból. Ha azt nézem, hogy a Magyar Olimpiai Bizottság költségvetéséből mennyi ment el arra a projektre, hogy a korábbi Csörsz utcai irodaházból átköltözzenek a nagyjából 800 méterre lévő jelenlegi, a Testnevelési Egyetem által biztosított irodába, akkor az ember jeges szorítást érez a szívében. Mennyi ment el erre? Egymilliárd. Ez az összeg mit takar, benne van az épület fölújítása is? Ebben csak az átcuccolás volt benne. Gyulay Zsolt éppenséggel azt emelte ki a költözés kapcsán, hogy évente 100 millió forint bérleti költséget spórolnak az irodacserével, a költözéssel. Összességében azt hiszem, hogy akik a magyar sportot ilyen hangosan féltik, azok ezeket az üzleteket féltik. Ennek a politikai lózungnak azok a kitalálói, a hangadói, akik egy-egy ilyen ügyletnek, vagy versenyszervezésnek a személyes haszonélvezői. Azért ilyen hangos a félelmük, mert veszélyben érzik például azt, hogy több százmillió forint elköltése mellett jövőre is Budapestre utaztassanak prominens embereket az Év sportolója gálaestre. Ezek az emberek nem a magyar sportban, a magyar sportért dolgozók, hanem azok, akik rátelepedtek a magyar sport pénzcsapjaira. Vámszedőként lógnak rajta, miközben féltik a saját üzletüket. Szajki Bálint / 24.hu Összefoglalva tehát azt állítja, a magyar sportban edzők, sportolók, alkalmazottak, anyukák, apukák nyugodjanak meg, kevesebb pénz nem lesz, annyi történik csupán, hogy nagyobb lesz az ellenőrzés, a számonkérés, és ha valaki nem a kijelölt célra költi el az adóforintot, uram bocsá’ tetten érik túlárazáson, vagy egyéb törvénybeütköző gazdasági bűncselekményen, annak lesz következménye? Akkor közelítsük meg máshogy is. Szakmailag. Fontosnak tartom elmondani, a sport valóban szerencsés helyzetben lévő ágazat. Nem tudom van-e még egy olyan terület az országban, amelyben, ha semmihez nem nyúlunk, ha egy betűt sem változtatunk meg semmilyen törvényben vagy rendeletben, viszont következetesen alkalmazzuk és betartatjuk a meglévő szabályokat, máris óriásit lépünk előre. Nézzük a legneuralgikusabb pontot: ha elérjük, hogy tao-, vagy egyéb állami sporttámogatások megfelelő helyekre menjenek, azaz szakmailag megalapozott, normatív módon kerüljenek elosztásra a sportágak között, a sportágakon belül pedig megint csak igazságos, normatív módon kerüljenek tovább bontásra az egyesületek között, eljussannak a kisegyesületekig is, és ellenőrzött módon legyenek felhasználva, majd visszamérjük a ráfordítás hasznosulását, kimenetét is, akkor egészen biztos vagyok benne, hogy ez nem csak a sportolókat, edzőket, szülőket, sportvezetőket teszi elégedettebbé, de a sporteredmények terén is megmutatkozik majd. Marad a taotámogatás vagy sem? Amennyiben a taotámogatás egyenlőségjel a látvány-csapatsportágak utánpótlásra költött állami támogatásával, amire Magyarországon évente 125 milliárd forintot költünk, akkor igen, megmarad. Amiről én beszélek, az az, hogy érthetővé, kiszámíthatóvá és átláthatóvá kell tenni a támogatás rendszerét. Az, hogy ezt a forrást a vállalatok ajánlják-e föl az adózási kötelezettségük terhére, vagy beállítod a költségvetésbe, és az állam úgy adja oda, az tulajdonképpen még az adminisztratív terhek egyszerűsítése is a sport szempontjából, hiszen – mint az közismert –, a taotámogatás közpénz. A Tisza Párt sportprogramja Próbáljuk meg szétszálazni a Tisza nyilvános választási programjának azt a részét, ami a sporttal foglalkozik. Miért csak három oldal? Miért tartalmaz csak jelmondatokat, amelyek mögé az ember bármit belegondolhat? Hány oldalnyi szakterületekre bontott anyag rejlik e szlogenek mögött? Részletes programunk van, ami mögött több elemzés és tanulmány áll. Ez egy alapos munka, amire a kormányzásra való felkészülés során szükség van. Az elmúlt másfél évtizedben, különösen az utolsó öt évben, nagyon elcsúsztak a prioritások. Jelentős eltolódás van aközött, amit én gondolnék a sportos vagy sportoló nemzetről, és amit jelenleg látok, tapasztalok. Az ország legszegényebb részeiben, a szegregátumokban nem fordítunk energiát arra, hogy a nehéz, vagy szinte kilátástalan sorsú gyerekeket megnyerjük a sportnak, azon keresztül célt adjunk számukra és kimozdítsuk ebből a közegből. És ez nemcsak a gyerekeknek lehetőség, hanem az olyan alacsony belépési szintű sportágaknak, mint az atlétika, az ökölvívás, a súlyemelés, vagy a birkózás. És hiába küzd problémákkal, vív csatát például az utóbb két sportág az olimpiai létért, mégis ott maradnak a programban, mert a társadalmat iszonyatos erővel teszik jobbá azzal, hogy segítik a társadalmi mobilitás megteremtését. Az állami sportirányítás gondolkodásából hiányolom a sport általános társadalmi értékteremtő szerepét, a szociális felzárkóztatásban, az integrációban való felhasználását. Olyan, mintha a célkitűzés, a komfortzóna véget érne az olimpiai érmek hajkurászásánál. Szajki Bálint / 24.hu Mit kezd a Tisza az állami sportinfrastruktúrával? A rengeteg, nehezen fenntartható akadémiával, a felújított, vagy teljesen új, de mégis alacsony kihasználtságú stadionnal, amelyek közül néhányat már visszaadtak az államnak azon a címen, hogy nem tudják értelmesen, gazdaságosan működtetni? Ez egy nehéz, sok fejfájást okozó feladat. Erre össze kell hívni egy szakértői csapatot, amely az önkormányzatokkal közösen kifundálja, miként lehetne úgy üzemeltetni őket, hogy a lakosság felé kinyitva betöltsék azt a társadalmi értékteremtő szerepet, amiért igazából létesültek. De hadd kérdezzek valamit! Amikor azt mondja egy sportvezető, hogy a magyar sportnak most jó, akkor ez azt jelenti, hogy egy úszó-világbajnokságot az MVM Dome-ban kell megrendeznünk, egy ökölvívó ifjusági világbajnokságot pedig egy uszodában? Tehát az jó, hogy 2017-ben 21 milliárd forintból megépítjük a világ legjobb uszodájaként aposztrofált Duna Arénát, ami valóban nagyon szép uszoda, majd rá tíz évre rendezünk egy újabb úszó-világbajnokságot, de nem ebben a létesítményben, hanem egy olyanban, ahol ideiglenesen meg kell építeni két 50 méteres úszómedencét? Ép ésszel felfoghatatlan, hogy emberek komoly pofával miként tudnak emellett érvelni. Halkan teszem hozzá, hogy 2021-ben a tokiói olimpián ugyanabban a Nippon Budokan csarnokban rendezték meg a judoversenyeket, amit még az 1964-es olimpiára építettek. A Duna Arénában azért nem lehet megrendezni az úszó-világbajnokságot, mert ötezer néző befogadására képes, az pedig a World Aquatics előírása szerint kevés. De miért ötezres? 2017-ben is ötezres volt? Végiggondolta valaki, hogy miért kellett visszabontani? Akkor mire használható így a Duna Aréna? Edzőmedencének? Van közönségpályája, használja a lakosság is. Tehát akkor Duna Aréna címen huszonegymilliárdért végső soron a közönség által korlátozottan használható két edző- és egy tanmedencét építettünk? Szerbiában, Belgrádban is a 20 ezres sportcsarnokban volt a vízilabda-Eb. Most pont azzal érvelnek az MVM Dome mellett, hogy sokkal olcsóbb két mobilmedencét fölépíteni egy 20 ezres sportcsarnokba, mint egy újabb uszodát fölhúzni. Mert az alternatíva az lett volna, hogy építünk még egy uszodát? Maradjunk annyiban, hogy az úszó- és vízilabdasport prominenseivel folytatott bizalmas beszélgetéseimben sem arat osztatlan sikert ez az ötlet. Pontosan tudják, hogy ez abszurd. Máthé Zoltán / MTI A Duna Aréna a főváros XIII. kerületében 2020. december 23-án. Sportnemzet vs sportoló nemzet Az állami sportfinanszírozásban mi a megfelelő arány, százalékos elosztás a két átfogó terület, az élsport, valamint a tömegsport és egészségmegőrzés között? Nem hiszem, hogy ezt százalékosan meg lehet határozni. De az nagyon helyes hozzáállás, hiszen társadalmi ügy, közügy, hogy a testnevelést, a mozgást, a diák- és szabadidősportot támogatnia kell az államnak. Mert, ha megnézed az ország egészségügyi mutatóit, a várható élettartamot, az elhízottak arányát, akkor azt látod, hogy sereghajtók vagyunk Európában. A másik terület a versenysport kérdése, amit kétfelé választanék. Egyfelől az utánpótlássport, a gyermekek sportolásának támogatását illetően közmegegyezés van, mert az, hogy a gyerekek, akik reggel elmennek iskolába, ülnek kettőig a padban, és utána délután mozognak, vagy nem mozognak, az alapvető egészségügyi kérdés, függetlenül attól, mit sportol a gyerek. És akkor a harmadik pillér, amihez a legtöbb vita vagy akár jó és rossz érzés kapcsolódik, hogy a versenysportot, az elitsportot mennyire és milyen módon támogassuk. Lehet arról értelmesen vitatkozni, hogy a terület állami forrásból történő támogatásának jelenlegi mértéke túlzott, vagy éppen elég, vagy nem elegendő, de ami biztos: az arányok elcsúsztak. Az európai sereghajtósággal arra utal, hogy miközben tizenhat éve kiemelt stratégiai ágazat a sport, mégsem mozog többet, ergo nem egészségesebb a magyar társadalom, mint mondjuk 25 évvel ezelőtt, és mindez az elcsúszó aránytalanságból adódik? Nem tudom megmondani a sportpolitikánk miért alakult úgy, hogy a politikum kizárólag olimpiai érmekben vagy világbajnoki címekben méri a magyar sport sikerét, ám a magam részéről ezzel egész egyszerűen nem értek egyet. Ez a megközelítés önmagában nem lehet helyes, ha azt látjuk, hogy a társadalmunk kis szelete élsportol és szerzi nekünk – egyébként dicsőségünkre szolgáljon – az eredményeket, a többi pedig meg sem mozdul. Ha már olimpiai érmeket, eredményeket említ, sportszakmai szempontból és olimpiai szemüvegen keresztül hogyan értékeli például a 2025-ös évet? Legegyszerűbb két tényező alapján mérleget vonni. Az egyik az, hogy gyermektől a fiatal felnőttig mennyi az igazolt sportolói létszám. Az olimpiai sportágak terén ebben biztosan nem látható fejlődés. A sportolói létszám jó esetben stagnál, de inkább csökkenő tendenciát mutat. A másik tényező természetesen az eredményesség. A magyar sport olimpiai mutatói lejtmenetben vannak. Ha 2025-ben is rendeztek volna olimpiát, úgy négy „aranyérmet nyerünk”, azaz olimpiai sportágak olimpiai versenyszámaiban ennyi világbajnoki első helyet hoztak haza a sportolóink. Az semmiképpen sem mondható el, hogy az eredmények terén visszaköszön az élsport felé irányuló kiemelt figyelem és ráköltött állami forrás mértéke. Ez a relatív eredménytelenség betudható annak, amit Gyulay Zsolt mondott, hogy az olimpiát követő évben az egész sportvilág egy kicsikét elereszti a gyeplőt, számos bajnok pihen egy évet, mások szülnek, vagy éppen tanulmányaikra fókuszálnak? Ha az egész világ ugyanúgy elereszti a gyeplőt, akkor elfogadható, hogy mi gyengébben szerepelünk? Szerintem nem. Sőt, a tapasztalatok sokkal inkább azt mutatják, hogy az olimpia utáni első évben a magyarok eredményei jobbak szoktak lenni. Ennek az az egyszerű oka, hogy miközben a magyar sporttámogatás, jutalmazási rendszer arra sarkallja az edzőt, a sportolót, hogy folyamatosan magas szinten teljesítsen, azokban az országokban, ahol az élsport legerősebb bázisa mondjuk az egyetemi sport, vagy nem áll ennyire a sport mögött az állam, ott valóban bátran próbálkoznak fiatalítással, kiengednek, lazítanak egy kicsit. Szajki Bálint / 24.hu Az sem befolyásolja a magyarok eredményességét, hogy a világban egyre több országában sportolnak magas szinten, egyre több kormány gondolja úgy, hogy érdemes jelentős összegeket fordítania arra, hogy a népessége nagyobb százaléka sportoljon, így az élsportjuk is eredményesebb lett, ennél fogva sokkal szélesebb a nemzetközi élmezőny, mint 20-30 éve volt? Gyanítom, Magyarországon az élsportra meg a sportra nem esik kisebb kormányzati fókusz, mint más országokban. Maradjunk annyiban, hogy ha az állami források mértékén múlna akkor nem volna gond az olimpiai éremtáblázaton a top10-be kerülés. Így semmi nem indokolja azt, hogy a sport univerzálisabbá válásával magyarázzuk a csökkenő eredményességünket. Ez a felvetés inkább ragyogó ürügy arra, hogy megmagyarázzuk a sikerek elmaradását. Hány példát mondjak nálunk nem nagyobb európai országokból, amelyekben nálunk kisebb ráfordítással érnek el jobb eredményt? Vagy mondjuk Hollandiát figyeli? Most elsősorban a nyári sportágakra gondolok, de nyugodtan hozzáveheti a téli eredményeket is. A Magyar Olimpiai Bizottságnak jelenleg nincs valós beleszólása sportgazdasági, sportszakmai kérdésekbe, a közbeszéd szerint „utazási iroda” szerepkörbe kényszerült azzal, hogy négyéves ciklusban 11 eseményre szervezi meg a magyar csapatok részvételét. Gyulay Zsolt szerint ez a legmegfelelő státusza a MOB-nak. Nem lenne szerencsésebb, ha a 130 éves szervezet nagyobb szerepet kapna legalább sportszakmai kérdésekben? 2017-2022 között öt éven keresztül vezettem a MOB-ot és tapasztalatból mondom, ebben a kérdésben teljes mértékben egyetértek Zsolttal. A Magyar Olimpiai Bizottság az ötkarikához kapcsolódó összes feladatot ellátja, amibe természetesen nem csak és kizárólag az olimpiai csapat utaztatása tartozik bele, hanem nagyon sok egyéb feladata is van. Maradjunk annyiban, hogy a MOB nagyon szépen kiteljesedhet a sportban, a sportszakmaiságban, az olimpiai mozgalomban akkor is, ha nem feladata diszponálni a közpénzek fölött. Így viszont nem is képes az olimpiai eredményességbe tevőlegesen beleszólni, hozzátenni. Nyilvánvaló, hogy a támogatási rendszer kidolgozásának és alkalmazásának gyakorlásával az állami sportirányítás kezében vannak az eszközök, ugyanakkor sportszakmai kérdésekben a sportállamtitkárság együttműködik a sportági szakszövetségekkel és a köztestületekkel – a Magyar Olimpiai Bizottsággal is. Én azt látom problémának, hogy nem következetes az állami sportirányítás a sportba áramló pénzek hasznosulásának vagy nem hasznosulásának következményeivel kapcsolatban, hiszen nincs az eredménytelenségnek következménye. Így nagyon nehéz a minőség felé elmozdulni. Az olimpiai sportágaknál három éve fogalmazta meg a sportállamtitkárság az ötszintű állami besorolást, ahol az elért eredmények alapján jutnak feljebb, vagy esnek vissza, kapnak több vagy kevesebb állami forrást a szövetségek. A taekwondo például Párizs után az ötödikből az elsőbe ugrott. Aranyéremben kell mérni a rangsorolást, vagy mondjuk sportág által megmozgatott tömegben érdemes a finanszírozásban gondolkozni? Amikor az utánpótlássport támogatásáról beszélünk, ami általános társadalmi érdek, akkor függetlenül attól, hogy egyéni vagy csapatsportról van szó, a résztvevők száma alapján. Ami a versenysport támogatást illeti, ott meg mellébeszélés nélkül kizárólag az eredményességet kell figyelembe venni. Szajki Bálint / 24.hu LA10 – avagy a tízaranyas elvárás 2028-ra Mennyire ért egyet, látja elérhetőnek a sportállamtitkárság által megfogalmazott „Los Angeles 10” elvárást? Nálam kevesen örülnének jobban annak, ha a Los Angeles-i olimpián tíz aranyérmet szerezne a magyar küldöttség, vagy az első tízbe kerülnénk az éremtáblán. Ambiciózus célkitűzés, annál is inkább, mert a program 2024-es meghirdetése óta tovább romlottak a magyar sport eredményességi mutatói. Érdekes volna megtudni, hogy mi az a mögöttes gondolkodás, mi az a tapasztalat és mik azok a jövőbeli irányok, amik mentén ez a célkitűzés megszületett. Jelent ez valamiféle szembenézést azzal, hogy a korábbi években miként működött a magyar sport szakmai irányítása? Tizenöt éve járunk egy úton, azóta kiemelt stratégiai ágazat a magyar sport és azóta folyamatosan romlanak az olimpiai mérőszámaink. Erre azt mondjuk, hogy akkor LA10? Ugye? Ez a program akkor lenne hiteles, ha azzal az elemzéssel kezdődne, hogy ilyen elképesztő mennyiségű erőforrás-koncentrációt követően mi vezetett az élsport lassú, de egyértelműen hanyatló teljesítményéhez, mik voltak a hibák és mi az, amiben ezután változtatni fogunk. De ennek a szembenézésnek a nyomát sem látom. Sportszakmai szempontból pedig az a véleményem, hogy aki szerint egy három évvel az olimpia előtt elindított módszertani programmal reálisan elérhető ez a célkitűzés, annak fogalma sincs az élsportról. Az egyéni sportokról lépjünk át a labdajátékokra. Ezen a téren lát előrelépést? Az, hogy én mit látok, az teljesen mindegy, mert a sport mérhető, az eredmények pedig minősítenek, így nincs értelme félrebeszélni. Nézzük a két legsikeresebb magyar csapatsportot. Vízilabdában 2000-2008 között, a most „veszélyként” aposztrofált időszakban nyertünk három olimpiát egymás után. Azóta eltelt négy olimpia, ahol a férfiak két 5. és egy 4. helye, a nők két 4. és egy 5. helye mellett Tokióban nyertek 1-1- bronzérmet. Kézilabdában hasonló a helyzet. A férfiak londoni 4. helye óta kétszer nem jutottak ki, Párizsban tizedikek lettek. A nők 2000-2008 között egy ezüst, egy 4., és egy 5. helyet szereztek, Londonba, Rióba nem jutottak ki, Tokióban 7., Párizsban 6. helyen zártak. Lehet, hogy valaki abban érdekelt, hogy ezeket a tényeket előrelépésnek állítsa be, de ezzel nehéz dologra vállalkozik. A labdarúgás? Való igaz, kijutottunk három Európa-bajnokságra, ám aki követi a sportágat, tudja, ha továbbra is csak 16 csapat jutna ki, akkor nem lettünk volna ott, ahogy 1986 óta világbajnokságra sem sikerült kijutni még most sem, amikor már 48 csapat vehet részt, és az UEFA tagállamai közül 16 nemzet kvalifikálhat. A válogatottban azért játszanak jól a fiúk, mert van néhány apuka, aki olyan sikeres gyereket nevelt, aki a világpiacon és megállja a helyét. Vezérletükkel a csapatnak vannak szép részeredményei, ma már nem vernek agyon minket a jugoszlávok meg a hollandok, hogy két emblematikus meccset említsek, de nehezemre esik ezt a rendszer eredményeként elkönyvelni, és valahogy nem akarok azzal sem kibékülni, hogy már ennek is örülünk. Ahonnan én jövök, nem így értékelik a sporteredményt. Ha állandóan relativizálunk, nem merünk beszélni arról, hogy több kell, mert azonnal hazaárulóvá válik, aki ezt megemlíti, akkor nem lesz előrelépés. Röplabda, kosárlabda? Éppen az eredmények kérlelhetetlen könyörtelenségéről beszélünk egy igen jól mérhető iparágban. Ön mit gondol? Higgye el, nagyon szeretném én is a pozitívumot látni a részeredményekben, egy-egy jól végződő meccsben, de nem vagyok meggyőződve róla, hogy azzal lehet segíteni a sikerekért rengeteget dolgozó szakembereknek és sportolóknak, hogy nagynak láttatjuk őket, amikor még kicsik és növésben vannak. Női kosarasaink majdnem kijutottak a párizsi olimpiára. Majdnem. Amíg az eredménytelenséget azzal mentegetjük, hogy majdnem kijutottunk, meg hogy az írek ellen a 96. percben kaptuk a gólt, vagy hogy a bíró ellenünk fújt, vagy ha nem kifelé pattan a kapufáról, akkor kint vagyunk, addig megmarad ez az önfelmentő, a körülményeket hibáztató, a valósággal nem szembenéző mentalitás, amivel teljesen reménytelen az előrelépés. Teljesen elhűltem, amikor a férfi kézilabda-Európa-bajnokság értékelése kapcsán, ahol 10. helyen zártunk, a szövetségi vezetéstől egy maradéktalanul elégedett jelentést olvastam, miközben a célkitűzés a legjobb nyolc közé jutás volt. A magyar sportvezetésnek ezen a fertőző szemléleten kéne változtatnia. Ha nem vonsz őszinte mérleget, ha nem nézel farkasszemet a realitással, és nem tárod fel a hibákat, akkor nincs előrelépés. Czeglédi Zsolt / MTI Női kosárlabda Európa-bajnoki selejtezőjében játszott Magyarország – Finnország mérkőzés. Mi ennek a „fertőző szemléletnek” az oka? Alapvető problémát látok a politika és a sport összefonódásában és ezt tekintem elsődleges magyarázatnak. A politikai vezetők a hibákra, az eredménytelenségre sosem szakmai, hanem minden esetben politikai választ adnak. A világ legtermészetesebb dolga lenne kimondani, hogy ezt az olimpiát elrontottuk, ez a felkészülés nem sikerült, ez a játékos itt hibázott stb., de ez nem fér bele a politikumba. Egy politikából jövő sportvezető a körülményeket hibáztatja, a rossz időjárást, a bírót, az ellenfelet, és innentől kezdve, ahogy az előbb hosszan kifejtettem elzárod a lehetőséget afelől, hogy a jövőben korrigáld a hibákat. Ez még ’89, a rendszerváltás előtt sem volt így. 1989 előtt, ha bemutattak egy filmet, és az rossz volt, akkor a Népszabadságban leírta a kritikus, hogy ez a film nézhetetlen. Ha bemutattak az Operában egy darabot, ami gyenge volt, akkor ezt le merte írni a kritikus. Amikor ’86-ban hazajöttünk a mexikói világbajnokságról, a Népsport nem azt szajkózta, hogy nagyon meleg volt, meg hogy doppingoltak a ruszkik, hanem azt írták, hogy a magyar futball katasztrofális állapotban van. Még a nyolcvanas években is képes volt a rendszer az őszinte szembenézésre. Ez mára teljesen elveszett a sportban. Egyéni, sportolói, edzői szintre is legyűrűzött ez a szemlélet, ott is elveszett a szembenézés képessége, vagy csak a sportvezetésre, a sportirányításra érvényes az állítása? A sportoló és az edzője az öltöző magányában pontosan tudja, hogy mit ért el. A tények minden esetben szembesítik őket a saját elvárásaikkal és a vágyott eredménnyel. Egyéni hozzáállás kérdése, hogy mit szűrünk le az eredményjelzőből: önfelmentő módon a körülményeket hibáztatjuk, vagy leszegjük a fejünket és korrigálva a hibákat edzünk tovább, jobban, többet. Budapesti olimpia Mit gondol Magyarország 2036, 2040-es olimpiai kandidálásáról? Nem tudok pályázatról. Ha lesz, akkor lesz véleményem is róla. Pedig azt olvasni, hogy Fürjes Balázs, a NOB magyar tagja, Gyulay Zsolt, a MOB elnöke és Budapest városvezetése közös nevezőn van az olimpia rendezést illetően, rendszeresen találkoznak, tárgyalnak a budapesti olimpia megvalósíthatóságáról, illetve többször jártak már a NOB központjában is. Ezeket a híreket én is olvastam. A mendemondákon túl a legalapvetőbb információm sincsenek, azt sem tudom, hogy téli vagy nyári olimpiára akarnak pályázni. Viccel a téli olimpiával? Nem tudom, hogy látva az évtizedekig építkező, 2022-ben csúcsra érő téli sportunk megsemmisülését, az ebben az ügyben engem rendszeresen fárasztó Kósa Lajos letett-e róla. Akkor konkrétabban: a Tisza szakpolitikusaként mi a véleménye arról, lehetséges-e Magyarországon, Budapesten olimpiát rendezni 2036-ban vagy 2040-ben? A nyári olimpia nemzetgazdasági, a főváros infrastrukturális, urbanisztikai hálózata, nemzetegyesítés szempontjából megfelelő cél, kivitelezhető ötlet, vagy sem? A múltamat tekintve nagyon furcsa lenne, ha nem a legpozitívabb gondolatokat társítanám az olimpia eszméjéhez, alapítója vagyok a húsz éve működő Budapesti Olimpiai Mozgalomnak. Mégis az a véleményem, hogy Budapest a mai állapotában képtelen arra, hogy a közeljövőben olimpiát rendezzen. Szajki Bálint / 24.hu Mit értünk közeljövő alatt? Elmondta a két legközelebbi dátumot, hiszen 2028 Los Angeles, 2032 Brisbane. 2036 már nem kellene, hogy a közeljövő legyen. De kérdezem, kocsival érkezett? Kátyúk? Vagy metróval? Ha igen, az ötössel vagy a hatossal? A körgyűrű nyugati szektorát használta mostanában? Próbálkozott a közeli Vácról vonattal Budapestig eljutni? Ma, ezen a ködös februári napon nem tud egy órán belül eljutni a város északi végéből a déli végébe. Azt tudja, hogy az idén májusban BL-döntőt rendezünk, de a repterünk nem bírja el a forgalmat, és a szurkolók nagy része kénytelen a szomszédos országokban leszállni? Az nem megfelelő érv, hogy pont az olimpia, egy ilyen szimbolikus cél kell ahhoz, hogy végre ne politikai viták, gáncsoskodások hátráltassák az amúgy mindenki által ismert és elengedhetetlennek tartott városfejlesztési beruházásokat, kell valami, ami fix határidő miatt összefogásra sarkall? Ön szerint a Nemzetközi Olimpia Bizottság arra szánja az olimpiai játékokat, hogy egységet teremtsen ott, ahol széthúzás van, vagy esetleg elvárná az egységet mielőtt odaítéli a rendezvényt? Teljesen hibásnak tartom a kérdésében említett sorrendiséget, amelyet hatalmi pozícióban lévőktől én is hallottam már. Értem, hogy egyszerűbb útnak gondolja valaki a békétlenséget az olimpia erejével megszűntetni az átláthatóság és a párbeszéd biztosítása helyett. Az olimpia 32 világbajnokság, benne egy mini labdarúgó-vb-vel. És akkor még nem beszéltem az esemény kapcsán hazánkba érkező többszázezer külföldi nézőről, a több tízezer médiamunkatársról, és így tovább. Maradjunk annyiban, hogy 2026 februárjában nem tudunk arról beszélni, hogy Budapest alkalmas lenne olimpiát rendezni. Viszont nagyon szeretnék egy olyan országban élni, és mindent megteszek azért, hogy ez megvalósuljon, hogy Magyarország, Budapest olyan hely legyen, amelyik képes rá. Valóban azt szokták mondani, hogy az olimpia 90 százalék városfejlesztés. De mi van a 10 százalék sporteseménnyel, a sportinfrastruktúrával? Arra gondol, hogy hol rendeznénk meg például az olimpia atlétikai versenyszámait? Erre én is kíváncsi vagyok, mert időnként hallom, hogy sportlétesítmények szempontjából készen állunk az olimpiára, és közben a már emlegetett úszásra gondolok, vajon mekkora nézőteret fogad el a sportág nemzetközi szövetsége. Nehéz elképzelni, hogy a World Athletics rábólintana a mi vadonatúj, 15 ezer férőhelyes atlétikai stadionunk visszabontás előtti 35 ezres kapacitására, amikor legalább kétszer ekkorában szoktak olimpiát rendezni. A Puskás a labdarúgásnak épült, nincs benne futópálya, és ezzel nagyjából el is fogytak a lehetőségek. Szóval, hol lenne az atlétika, esetleg építeni kell valamit? Visszatérve a 90 vs 10 százalékra. Az arány helyes, de a tíz százalék teljesen indifferens abban a körben, ahol közlekedésről, szállodakapacitásról, meg sok más egyéb szükséges – nem csak infrastrukturális – fejlesztésről beszélünk. Az én világomban egy olimpia rendezése egyenlő egy országjobbító-projekttel, ahol nemcsak a kötöttpálya ér el a reptérig, hanem ahol a sérültért percek alatt érkezik meg a mentő, és három helyszínből is választhat, hogy 20 percen belül elkészüljön az MRI, és ahol a távoli vidékekről érkező külföldi sportolókat mosoly és ünneplés fogadja. Kicsoda Kulcsár Krisztián? Világ- és Európa-bajnok, Barcelona és Athén olimpiai ezüstérmes párbajtőrvívója. Civilben jogász, közgazdász, dolgozott a CIB Bank vállalati értékesítési vezetőjeként, majd a BÁV Zrt. vezérigazgatójaként. 2005 óta sportvezető, előbb az Európai Vívószövetségben, Nemzetközi Vívószövetségben vállal különböző tisztségeket, 2014-től utóbbi technikai igazgatójaként dolgozik. 2017-2022. január 31. között a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke. Jelenleg a Tisza szakpolitikai kabinet tagja, ahol az egyéb területek mellett a sportügyeket viszi – a párt sportügyi szakértője. Ezen túlmenően pedig Budapest 10-es választókerületében a Tisza Párt egyéni képviselőjelöltje. Ott, ahol lakik. Martin Rose / Bongarts / Getty Images Kulcsár Krisztián és ellenfele Jerome Jeanett a 2004-es athéni Olimpiai játékok során.