Jászberényi Sándor: Bakancsok a földön

2026-03-20 - 15:21

Az Egyesült Államok elnöke televízióbeszédet tart a Fehér Házban. Öltönyben van, egyenesen a kamerába néz. Tájékoztatja saját amerikai honfitársait, és természetesen a világ közvéleményét a kialakult konfliktusról az óceán túloldalán. Válaszunk azonban egyelőre korlátozott és a helyzethez illő lesz. Mi, amerikaiak tudjuk – még ha mások ezt látszólag el is felejtették –, milyen kockázatai vannak a válság továbbterjedésének. Mi továbbra sem szeretnénk egy kiterjedt háborút. Ezt a beszédet Lyndon B. Johnson mondta 1964. augusztus 4-én, a tonkini incidens után. Az eredmény közismert: a vietnámi háború lezárulásáig több mint 3,4 millió amerikai katona szolgált a vietnámi és délkelet-ázsiai hadműveletekben. Ötvennyolcezren haltak meg, de végül semmilyen kitűzött politikai célt nem sikerült elérniük. Az Egyesült Államok rövid történelme során még egyszer sem fordult elő, hogy az országot háborúba vivő elnök elhúzódó konfliktust jelentett volna be, vagy felhívta volna a lakosság figyelmét arra, hogy komoly véráldozat következik. Az amerikaiak nem is nagyon tudták, hol van pontosan Vietnám, amíg a hadsereg ki nem küldte a behívókat, és nem érkeztek tömegesen a koporsók. Az iráni háborúval sincs másképp. Donald Trump elnök ugyan többször is bejelentette, hogy a teokrácia haderejét és csapásmérő képességét felszámolták, Iránban továbbra sem látszik megdőlni a rendszer. Lángol az egész Arab-öböl, de a Hormuzi-szoros forgalmát Irán még mindig képes megbénítani. A jelek szerint a rendszerváltást követelő tömeg otthon maradt. Az utcára menni amúgy sem egészséges Teheránban: ha nem a demokrácia rakétái ölnek meg, majd agyonlő a Forradalmi Gárda, amint előveszed az első transzparenst. A helyzet nem a rendeződés, hanem a szétesés felé mutat. Miért pánikol a Trump-adminisztráció? Irán az aszimmetrikus háború teljes eszköztárával navigálja az Egyesült Államokat egyre kellemetlenebb helyzetbe. Donald Trumpnak hamarosan döntenie kell, hogy küld-e szárazföldi csapatokat Iránba. Egyikből sem fog jól kijönni. E sorok írásakor egy teljes amerikai szárazföldi invázió Irán ellen még nincs előkészítve, Washington egyelőre légi és tengeri nyomásgyakorlással próbálja kezelni a konfliktust. A hadihajók térségbe vezénylése, a légicsapások és a regionális bázisok megerősítése inkább erre a modellre utal, nem egy klasszikus invázió előkészületeire. Irán több mint kilencvenmillió lakosú, hatalmas területű, hegyekkel szabdalt állam. A hadserege és a Forradalmi Gárda évtizedek óta arra készül, hogy egy külső inváziót elhúzódó gerillaháborúvá változtasson. Egy ilyen ország megszállása nem gyors hadjárat lenne, hanem évekig tartó konfliktus. Washingtonban ezt pontosan tudják. A vietnámi, iraki és afganisztáni tapasztalat az amerikai politikában még mindig élő trauma. A Reuters beszámolója szerint több amerikai törvényhozó már most attól tart, hogy a konfliktus „boots on the ground” (tükörfordításban: bakancsok a földön) helyzetbe csúszhat – vagyis amerikai katonák kerülhetnek közvetlen harcba. Richard Blumenthal szenátor például egy zárt kongresszusi eligazítás után úgy fogalmazott: az Egyesült Államok olyan irányba halad, amely végül amerikai csapatok iráni földre küldéséhez vezethet. Jeanne Shaheen szenátor pedig nyilvános meghallgatásokat sürgetett a konfliktus céljairól. A Trump-adminisztráció is pánikol: az elnök többek között azzal nyert másodszor is választást, hogy megígérte, nem viszi háborúba az amerikaiakat. Ha a történelem logikáját nézzük, ez az a pont, ahol egy konfliktus még megállhatna. De ritkán áll meg. A jelenlegi amerikai katonai mozgások inkább egy másik forgatókönyvre utalnak: korlátozott szárazföldi műveletekre. Ez nem inváziót jelent. Inkább gyors, célzott akciókat: különleges egységek rajtaütéseit, rakétabázisok vagy nukleáris létesítmények elleni műveleteket, part menti, stratégiailag fontos pontok ideiglenes elfoglalását. Az egyik ilyen ideiglenes pont bonyolítja egyébként a világ olajkereskedelmének ötödét. A Hormuzi-szoros alig negyven kilométer széles tengeri átjáró Irán és Omán között. Naponta húszmillió hordó kőolaj halad rajta keresztül békeidőben. Háborúban stratégiai rémálom: nem szükséges hozzá szofisztikált csapásmérő képesség, hogy blokkolni lehessen a forgalmát. A lomha olajtankerek céltáblaként kínálják magukat, egy motorcsónakkal is elérhetők. Irán tisztában van ezzel. A haditengerészeti stratégiája évtizedek óta arra épül, hogy egy konfliktus esetén képes legyen megbénítani a szorost. Az iráni haditengerészet és a Forradalmi Gárda flottája nem klasszikus tengeri csatát akar vívni az amerikai flottával. Elég, ha azt eléri, hogy a kereskedelemhez túl veszélyes legyen a térség. Irán húsz éve készül tengeri aknákkal, motorcsónakokkal, part menti rakétákkal és drónokkal erre a műveletre. A felrobbant olajárak mutatják is, milyen sikerrel. Az amerikai terv nem egyszerűen hadihajók küldéséből áll. A stratégia három pilléren nyugszik. Az első a folyamatos haditengerészeti jelenlét és a tanker-kíséret. A második az aknamentesítés. A harmadik a kulcspontok ellenőrzése – szigetek, part menti bázisok, indítóállások. Dan Caine tábornok március elején azt mondta: az amerikai hadsereg „különböző opciókat vizsgál” a tankerforgalom biztosítására. Pete Hegseth amerikai védelmi miniszter ugyanakkor hangsúlyozta: ez a konfliktus „nem lesz Irak vagy Afganisztán”. Vonakodó szövetségesek Hogy ez mennyire marad így, az attól is függ, hogy a szövetségesek mennyire hajlandók részt venni a műveletben. Washingtonnak ugyanis a szoros biztosításához nemzetközi segítségre van szüksége. Kért is, igazi Donald Trump stílusban: Akik nem jönnek, nagyon rossz sorsuk lesz a NATO-ban. Az ok egyszerre katonai és politikai. Több hadihajó nagyobb biztonságot jelent. Legalább ilyen fontos az is, hogy a művelet ne tűnjön pusztán amerikai–iráni konfliktusnak. Ha a Hormuzi-szoros biztosítása koalíciós műveletként jelenik meg, akkor könnyebb globális kereskedelmi kérdésként eladni, és később egy esetleges szárazföldi csapatbevetést is nemzetközi megállapodásként feltüntetni. Donald Trump megnevezte Nagy-Britanniát, Franciaországot, Japánt, Dél-Koreát és Kínát is, amelyektől tengeri segítséget vár. A válaszoktól azonnal fenyegetésre váltott. Nagy-Britannia hagyományosan aktív az Öbölben, de egyelőre óvatosan fogalmaz, és nem akar belesodródni a szélesebb háborúba. Franciaország szintén jelen van a térségben, de a részvétele nem egyértelmű. Japán alkotmányos korlátokra hivatkozva jelezte, hogy egyelőre nem készül hadihajókat küldeni. Ausztrália hasonlóan óvatos. Dél-Korea azt közölte, hogy „vizsgálja” az amerikai kérést. Az Európai Unió közben egy másik irányt keres. Kaja Kallas uniós külügyi főképviselő arról beszélt Brüsszelben, hogy a fekete-tengeri gabonafolyosó mintájára diplomáciai megállapodással lehetne újra megnyitni a Hormuzi-szorost. Az egyik oldalon Washington hadihajókat és katonai koalíciót akar. Európa inkább tárgyalna. Az iráni külügyminiszter, Abbas Araghchi arra a kérdésre, miszerint Irán tart-e attól, hogy az Egyesült Államok szárazföldi inváziót indítana, határozott nemmel felelt: ha mégis megtörténne, az nagy katasztrófa lenne az amerikai csapatok számára. Várjuk őket. A hübrisz a válaszában nem kalkulált diplomáciai fogás vagy hazabeszélés volt, hanem kihívás. Irán kommunikációja arra utal, hogy politikailag kedvezőbbnek tartana egy inváziót, mint egy elhúzódó, korlátozott háborút. Az ugyanis teljesen átírná a konfliktus politikai jelentését. Onnantól a háború már nem tengeri biztosításról vagy légi csapásokról szólna, hanem egy teljes, évekig elhúzódó háborúról. Biztosra vehetjük, hogy egy szárazföldi invázió a jelenlegi konfliktust Vietnám, Afganisztán és Irak mellé emelné eszméletlenül magas költségeivel, amerikai véráldozatával és kétséges kimenetelével. Ellentétben azonban Afganisztánnal vagy Irakkal, Irán negyven éve készül erre. Az USA-nak muszáj példát statuálnia A Közel-Keleten a háborúk gyakran ugyanazt az ívet követik. Először jönnek a rakéták. Aztán a flották. Aztán a különleges egységek. A lehető legutolsó dolog annak a beismerése, hogy a konfliktus háborúvá nőtt. Az Egyesült Államok katonailag képes egy invázióra. A kérdés inkább az, hogy hajlandó-e vállalni annak a következményeit. A Hormuzi-szoros biztosításának kérdése fogja ezt eldönteni. Az eddigi amerikai–izraeli stratégia ugyanis nem váltotta be a reményeket. Hamenei és a teokrácia fontos embereinek célzott kiiktatása nem hozta el a rezsim összeomlását. Iránban nem tüntetnek a tömegek, az erőszakszervezetek sem álltak át, és nem tették le a fegyvert. Az állam a folyamatos légicsapások dacára még mindig működik, és a megmaradt kapacitása elegendő az Öböl menti államok terrorizálására és a Hormuzi-szoros blokkolására. Az iráni elit pedig beállni látszik a rezsim mögé. Az amerikai hadjárat egyelőre nem a civil infrastruktúra nyílt, elsődleges rombolására épül. Ha azonban Irán nem omlik össze, Trump döntési helyzetbe kerülhet, mert a konfliktus hamar az Egyesült Államok hegemóniájának kérdésévé válhat. Irán ugyanis nemcsak az izraeli narratíva szerinti fő szponzora a gonosz tengelyének, hanem az amerikai kereskedelmi dominancia kihívóinak mintaállama is: amennyiben nem sikerül teljes mértékben felszámolni és Amerika-baráttá tenni az országot, úgy Oroszország, Kína és a tágabb BRICS-tagállamok bátrabban merik majd kivonni magukat az amerikai pénzügyi és kereskedelmi felügyelet alól. Az Egyesült Államok hatalma ugyanis nemcsak a flottáin és a támaszpontjain nyugszik, hanem azon is, hogy a világkereskedelem, az energiaszámlák, a tartalékok és a nemzetközi tranzakciók döntő része dollárban fut. Aki a dollárhálózat közepén ül, az nemcsak gazdasági előnyt élvez, hanem büntetni is tud: kizár a rendszerből, lefagyaszt, szankcionál, elvágja a pénz útját. Irán negyven éve a világkereskedelmi és pénzügyi rendszer peremére van szorítva, mégsem omlott össze. Ha az Egyesült Államok nem tud példát statuálni a teokrácián, talán nagyobb árat fog fizetni a jövőben, mint magával egy szárazföldi invázióval. Az iráni rezsim túlélése ugyanis azt jelenti, hogy az amerikai katonai fölény is kezelhető, és az Egyesült Államoknak valójában nincs hatásos eszköze visszanyomni a világrendje ellen lázadókat. Olyan eszközre gondoljunk, ami után világ is marad, amit uralni lehet. Kapcsolódó Jászberényi Sándor: Mi lesz, ha Iránban kitör a forradalom? Melyek jelenleg a legvalószínűbb forgatókönyvek, és ezek miként alakíthatnák át a Közel-Keletet?