Himnusz az élethez: Gisèle Pelicot könyve csak erős idegzetűeknek ajánlott, és nekik is csak óvatosan

2026-03-08 - 16:04

72 férfi, 92 alkalom: ezek Gisèle Pelicot közel egy évtizedes, sorozatos megerőszakolásának paraméterei. Viszont ő maga korántsem egyenlő a bűncselekményekkel, amiket a testén, pontosabban a testét használva követtek el a tudtán kívül. Az egész világot felháborította néhány évvel ezelőtt a Pelicot-ügy. Az azóta feminista ikonná avanzsáló, ma 71 éves nő élete fenekestül felfordult, miután a rendőrség azzal szembesítette, hogy a férje, Dominique Pelicot elektronikai eszközein körülbelül egy évtizedet felkaroló anyagot találtak róla, amiken az elkábított, eszméletlen nőn idegen férfiak követnek el nemi erőszakot. A hatóságoknak nem minden elkövetőt sikerült azonosítaniuk a felvételek alapján, viszont arról az 50-ről, akiknek fény derült a személyazonosságára, korábbi cikkünkben részletesen írtunk. Gisèle Pelicot sokáig mit sem sejtett arról az aljasságról, amit a volt férje elkövetett ellene a tudtán kívül, később a nyilvánosság előtt mégis páratlan bátorsággal, emelt fővel harcolt érte, hogy a felelősök megkapják méltó büntetésüket – Dominique Pelicot-t beleértve. Friss memoárjában, ami magyarul a Himnusz az élethez címmel jelent meg az Open Books gondozásában, részletesen meséli el a történteket az első szembesítéstől kezdve. Libri.hu A mazani szörnyeteg Az újságíró igyekszik minden eseményt objektív szemlélettel kezelni, az viszont egészen nyugodtan kijelenthető, hogy ez a Pelicot-ügy kapcsán nem feltétlenül reális célkitűzés. A határtalan emberi fantázia is kevés ahhoz, hogy beleképzeljük magunkat a helyzetbe, hogy az, akivel öt évtizeden át megosztottuk életünk minden apró részletét, ilyen mélységekig hatoló és ilyen szinten romlott árulást kövessen el ellenünk. Nem véletlen alakult ki a nemzetközi konszenzus a botrány kapcsán, mely szerint Dominique Pelicot-nak a felesége ellen elkövetett tettei a legsötétebb személyiségtorzulások – sokak szerint pedig a tiszta emberi gonoszság – megnyilvánulása. Ezt a nézőpontot csak erősíti a tény, hogy amikor a könyvet olvasva úgy véljük, ennek a történetnek a szörnyűségeit már erőlködve sem lehetne fokozni, kettőt lapozva rá kell jönnünk: tévedtünk. Egyenesen gyomorforgató, ahogy Gisèle Pelicot ugyanolyan olvasmányosan ír arról, milyen volt megismerkedni és a feltétlen szeretet színjátékában együtt élni a férjével, mint arról, hogy először fel sem ismerte a saját elernyedt, halottakra emlékeztető arcát a fotókon, amiket róla készítettek a többszörös megerőszakolása közben. Mivel a nőt a férje módszeresen, többféle gyógyszer segítségével elkábította az ominózus éjszakákon, konkrétan nem emlékezhetett a történtekre, viszont voltak riasztó, megmagyarázhatatlan jelek, amik elárulták, hogy valami furcsa történik vele. Ezek a korábbi információk és a memoár alapján a következők voltak: látszólag a semmiből alakultak ki szokatlan nőgyógyászati problémái, megmagyarázhatatlan, súlyos memóriaproblémákkal küszködött, és furcsa idegrendszeri tüneteket produkált (például egy telefonhívás során ugyanazt az egy mondatot ismételgette az unokájának, anélkül, hogy feltűnt volna neki). Ezek a tünetek odáig fajultak, hogy a nő az orvosok véleményével szembemenve meggyőződéssel hitte, hogy Alzheimer-kórja vagy agydaganata van, hiába nem mutatott ki semmit a megannyi vizsgálat, amit rajta elvégeztek. Hab a tortán, hogy Dominique Pelicot nem korlátozta le az abúzust a feleségére, hanem azt ismeretlen mértékig lánya, Caroline ellen is elkövethette, mint arról a férfi számítógépén található fotók árulkodtak. Ez egyébként, akármilyen érthetetlennek tűnhet első blikkre, töréspont volt az anya és lánya közti viszonyban, a történtekkel kapcsolatos gyászuk pedig elsiklott egymás mellett, mert egyszerűen fundamentálisan máshogy kezelték a közös és a saját traumáikat is. Ying Tang / NurPhoto / AFP Caroline Darian, Gisele Pelicot lánya, 2025. március 17-én a németországi Kölnben, a WDR Funkhaus színpadán, a lit.cologne nemzetközi irodalmi fesztiválon. Bár a kettejük közti konfliktusról a világsajtó is beszámolt, és többen is állást foglaltak, kinek van igaza, a könyv csak megerősít minket abban, hogy a két nő traumáját egyszerűen nem lehet mérlegre tenni. Senki nem mondhatja meg, pláne egy ilyen szinten szürreális eset kapcsán, hogy kinek van több joga szenvedni. A család tulajdonképp egy szempillantás alatt hullott darabokra, amit a materiális világ is lekövetett a volt házaspár közös házának és közös bútorainak eladásával. A közös emlékek és családi kapcsolatok bizarr, légüres terekké degradálódtak, Gisèle Pelicot pedig alaposan megszenvedte, hogy a férje iránti érzelmei nem szűntek meg egyik napról a másikra, hiába legitimálta volna azt tulajdonképpen minden körülmény. A korábbi életük eleven, életigenléstől kicsattanó pillanatképeit felváltották a szenzációhajhász szalagcímek, amik a „szegény asszony”-ról és a „mazani szörnyeteg”-ről szóltak, ezzel pedig meg kellett birkóznia. A nő gondolatain át lekövethető, hogyan kérdőjeleződött meg a múlt és a közös emlékek minden egyes elemének létjogosultsága azzal, hogy a férje tönkretette az egész családot csupán azért, hogy gátlástalanul kielégíthesse a szexuális vágyait. A férfi hiába mondta el többször is, mennyire sajnálja a történteket, igen nehéz ezt komolyan venni, tekintve, hogy a közel egy évtized leforgása alatt, amíg művelte, amit művelt, bőven lett volna ideje átgondolni és mérlegelni tettei aljasságát és következményeit. Sőt, mint a könyvből kiderül, az elektronikai eszközei lefoglalása után azért még párszor gyorsan megismételte a felesége elkábítását majd megerőszakolását, de már csak egyedül. Ahogy azt a nő is írja, a férfi nyilvánvalóan tisztában volt vele, mi fog következni, a hátralevő kevéske szabadságát pedig így látta jónak kihasználni. „Ön is akarta, Madame Pelicot!” Gisèle Pelicot már az ügy kirobbanása óta vallja, hogy az egész helyzet szégyenteljes, csak épp nem rá nézve. Ez viszont a Himnusz az élethez alapján cseppet sem tompítja azt a kétségbeejtő valóságot, hogy az élete legbizalmasabb szereplője lopta el tőle a testi autonómiáját. Különösen sötét kép tárul elénk azzal, hogy a könyvben megismerhetjük a nő magánnyal tarkított, cseppet sem ideális gyerekkorát, és az édesanyja utolsó napjait, ami után nem sokkal úgy robbant be a világába az apja új, az akkor még kamasz Gisèle iránt megvetéssel viseltető felesége, mint egy bontógolyó. Tulajdonképp úgy tűnik, Gisèle Pelicot egész eddigi élete a túlélésről szólt, hol kisebb, hol nagyobb, de állandó viszontagságokkal. A férjével szárba szökkenő viszony volt számára a kiugrási lehetőség a nyomorúságos otthoni világból, ez viszont a fejlemények tudatában leginkább egy csöbörből vödörbe szituációként értelmezhető. Olvasóként is átélhetjük, ahogy az egyébként magától az ügytől független emlékek bemocskolódtak, hisz vannak pontok, ahol az ember legszívesebben hozzávágná a könyvet a falhoz és magán kívül ordítana, hogy „eleget hallottam Dominique Pelicot-ról!”. Ugyanis az ő bűnlajstroma bőven túlmutat azon, hogy bármilyen, a könyvnek köszönhetően megismert gyerekkori trauma elegendő magyarázatként szolgáljon rá. De ha szeretnénk megismerni és megérteni Gisèle történetét, akkor bizony a volt férjéét is meg kell, hisz ötven éven át a kettő egymástól elválaszthatatlanul létezett. Viszont még ha elkötelezettek is vagyunk, hogy borítótól borítóig végigküzdjük magunkat a könyvön, fel kell készüljünk számtalan gyomorforgató részletre, hiszen ahogy a nő is fogalmaz: Semmi se volt szent. Mindent bemocskolt. Mindent. Mindenkit. A ház minden helyiségét. A mi házunkét. A gyerekeinkét. Erről hitelesen tanúskodik, hogy akárhányszor új infót tudunk meg a volt férjről, olyan, mintha az eddigi borzalmak felső rétegét lehántanánk, és ahelyett, hogy alatta feloldozásra lelnénk, még egy, az előzőnél sokkal felkavaróbb réteget találunk alatta. Egyenesen szédítő élmény a nő szemszögéből olvasni, hogy milyen volt először látnia a címlapokon az addig privát életük nyilvánosság elé kikerült darabjait. Ugyanis a szomszédok, az ismerősök, a hatóság, és még a nő volt ügyvédje is szivárogtatott a sajtónak, ezzel pedig sikerült egy olyan traumát kiszolgáltatni a közvéleménynek, ami nem az övék, és soha nem is volt. Clement MAHOUDEAU / AFP Dominique Pelicot ügyvédje, Beatrice Zavarro a sajtóhoz szól, miközben 2024. december 19-én elhagyja az avignoni bíróságot, miután meghallgatta az ítéletet ügyfele és 50 másik személy perében. Ahogy minden szexuális abúzust magába foglaló ügynél, itt is hamar előkerült az áldozathibáztatás. Kifejezetten érdekes, hogy sokan hamarabb tették fel azt a kérdést, hogy „mégis hogyan lehet, hogy valakivel ezt csinálják majdnem egy évtizeden át, és nem tud róla?”, mint azt, hogy „mégis hogyan lehet, hogy valaki képes ezt akár egyszer is megtenni azzal, aki feltétlen bizalommal van iránta?”. Ezt a hozzáállást tüzelte, hogy a tárgyalóteremben több gyanúsított is azzal védekezett, hogy a nő mindvégig ébren volt, sőt, kacéran magához is intette őket az ágyon fekve. Valahol tragikomikus, hogy még azok is ezt az érvet tartották maguk előtt pajzsként, akiknél videófelvétel bizonyítja, hogy a nő az aktus közben sokkal inkább emlékeztetett egy halottra az elernyedt testével, mint egy beleegyező partnerre. Ezek voltak azok a férfiak, akik képesek voltak még a bíróság és a teremben egybegyűltek füle hallatára is odavetni a nőnek: Ön is akarta, Madame Pelicot! Ahogy megismerjük a történetet, fellélegezhetünk, ahogy a nő a tárgyalás során egyszer csak szembesül vele: családján felül nők egész hadserege áll mögötte és merít erőt abból, hogy az arcát, a nevét, és nem utolsó sorban a saját nyugalmát adja érte, hogy az elkövetők ne használhassák ki a zárt tárgyalás előnyeit. Bár elcsépelt kifejezés, amit sok női közszereplőre ráaggatunk, de ezt a memoárt olvasva a napnál is világosabbá válik, hogy Gisèle Pelicot minden kétséget kizáróan a női egyenjogúságért folytatott küzdelem egyik történelmi jelentőségű ikonja. Mindemellett ember legyen a talpán, aki kétszer is kiolvassa ezt a kötetet.