Így győzték le a lengyelek a „vörös Napóleont”

2026-03-28 - 14:11

A 18–19. század fordulóján három részre osztott és függetlenségétől megfosztott Lengyelország helyreállításáról az első világháború győztesei már 1918. június 3-án döntöttek, az új lengyel állam határainak tényleges megállapítása azonban csak jóval később történt meg. Ezeket elvileg az 1919-es párizsi békekonferencia jelölte ki, véglegesítésükben azonban a helyi erőviszonyok játszottak döntő szerepet. Berlinig készültek eljutni 1918 és 1922 között az új lengyel vezetés, amelynek élén államfőként és a hadsereg főparancsnokaként Józef Klemens Piłsudski állt, hat helyi háborút vívott a szomszédjaival annak érdekében, hogy minél előnyösebb határokat érjenek el. Ezek közül legnagyobb jelentősége a lengyel–szovjet konfliktusnak volt. A békekonferencia által 1919. december 8-án kijelölt keleti lengyel határ – melyet a brit külügyminiszter neve alapján Curzon-vonalnak neveztek –, amennyire lehetett, az etnikai viszonyokat vette alapul. Ez nagyjából-egészében északról dél felé haladva a Grodno–Breszt-Litovszk vonalat követte, és Przemyśltől keletre érte el a Kárpátok gerincét. Vagyis több száz kilométerrel nyugatabbra húzódott a Lengyel–Litván Államszövetség első, 1772-es felosztása előtti határtól. Piłsudski és környezete számára, akik a lehetőségekhez mérten a történeti határok elérésére vagy megközelítésére törekedtek, ez elfogadhatatlan volt. 1918 őszétől ezért több katonai akciót indítottak a Curzon-vonaltól keletre fekvő, döntően belarusz és ukrán lakosságú területek megszerzésére. A váltakozó eredménnyel folyó harcok 1920 nyarán jutottak végső fázisukba. A szovjet Vörös Hadsereg lovassága május–júniusban egész Ukrajnából kiszorította a lengyel hadsereget, és augusztus elejére megközelítette Varsót. A stratégiai cél nem egyszerűen a lengyel főváros elfoglalása, hanem egész Lengyelország, sőt, azon túlmenően Németország és Franciaország forradalmasítása, valamint az oroszországihoz hasonló szovjetrendszerek létrehozása volt. A támadó bolsevik erők 27 éves parancsnoka, a katonai zseninek tartott és sikerei alapján „vörös Napóleonnak” nevezett egykori cári tiszt, Tuhacsevszkij tábornok ezt nyilvánvalóvá is tette. „Szuronyok hegyén visszük el a békét és boldogságot a dolgozó emberiségnek. Fel Nyugatra! Előre Vilnius, Minszk, Varsó és onnan Berlin felé. Fehér-Lengyelország testén át vezet az út a világot lángba borító forradalom felé” – buzdította a katonáit. Óriási győzelem Ekkor azonban váratlan fordulatot vettek az események. Védekezés helyett Piłsudski ellentámadásba kezdett, ami fényesen sikerült. A hazájukat védő lengyel katonák önfeláldozó hősiessége és a lengyel lakosság minden téren megmutatkozó támogatása mellett ehhez a szovjet hadvezetés hibái, mindenekelőtt a hadtápvonalak kiépítetlensége és a tartalékok hiánya is hozzájárultak. Augusztus végén, szeptember elején a lengyel csapatok már ismét Grodno (Hrodna), Równo és Tarnopol (Ternopil) körzetében törtek előre. A sebesülteket is beszámítva a szovjet hadsereg embervesztesége mintegy 150 ezerre, a lengyeleké 50 ezerre tehető. Az egész Európában nagy figyelmet kiváltó varsói csata, amelynek jelentőségét a berlini brit nagykövet Martell Károly arabok feletti, 732-es győzelméhez hasonlította, a szovjet vezetést arra késztette, hogy fegyverszünetet kérjen. Ezt 1920. október 12-án írták alá, a két állam közötti határvonalat az 1921. március 18-án elfogadott rigai békében rögzítették. A Szovjetunió és Lengyelország közötti határvonal eszerint Wilnótól (Vilnius) északra, Dyneburgtól (Daugavpils) indult, és dél felé haladva Csernovictól (Csernyivci) északra érte el a román határt. Vagyis szinte pontosan középen szelte ketté a Curzon-vonal és az 1772-es határok közötti hatalmas területet. Ukrajna – Volhínia és Polézia nyugati felétől eltekintve – ennek következtében szovjet fennhatóság alatt maradt, a belarusz területek nyugati fele és Kelet-Galícia pedig Lengyelországnak jutott. Universal History Archive / Getty Images Lenin beszédet tart a frontra induló Vörös Hadsereg katonáinak a lengyel–szovjet háború idején Moszkvában. 388 ezer négyzetkilométeres területével és 27 milliós lakosságával Lengyelország ily módon az Oroszország és Németország közötti övezet legnagyobb és legnépesebb állama lett. Lényegesen nagyobb területet foglalt magában annál, mint, amit a győztes nagyhatalmak Párizsban eredetileg elképzeltek számára, ám jóval kisebbet annál, mint, amit Piłsudski szeretett volna elérni. A rigai békeszerződést az államfő ezért „gyáva” kompromisszumnak nevezte, amit csak a nyugati hatalmak nyomásának és a lengyel vezetők többségi akaratának engedve fogadott el. Az, hogy ezt a Nagy-Lengyelországot a náci Németország és a Szovjetunió 1939-ben dióként roppantja össze, valószínűleg eszébe sem jutott az 1935-ben elhunyt politikusnak. Ahogy az sem, hogy az 1945 utáni új Lengyelország keleti határa végül mégiscsak a Curzon-vonal lesz. További izgalmas történelmi cikkek a History magazintól a 24.hu-n: Ezért kapott női nevet Amerika Ez a könyv indította máglyára Giordano Brunót Megrémültek Európa urai az 1848-as felkeléshullámtól Bethlen Gábor felesége döntötte el Erdély jövőjét A véreskezű mexikói tábornok pecsételte meg Texas sorsát