„Elmegyek a falig” – Pusztai Emese lánya négy éve lett öngyilkos, azóta keresi az igazságot

2026-03-24 - 10:21

Nemrég volt Nádja halálának negyedik évfordulója. Évek óta küzdök a hivatalokkal, hogy megtudjam az igazságot. Nem fogom feladni. Elmegyek a falig. Akkor is, ha ez nem hagyja begyógyulni a sebemet. Pusztai Emese tavaly nyáron állt a nyilvánosság elé, akkor nyilatkozott először arról, milyen egy öngyilkosság miatt meghalt fiatal lány édesanyjának lenni. Akkor a gyászról, az önvádról, lánya, Nádja haláláról és az odáig vezető útról beszélt. Azóta azonban sok más is történt, a gyászhoz egy hosszú harc is társult: az igazság feltárásának küzdelme. Emese Nádja halálának negyedik évfordulója után is úgy érzi, még mindig nem tud pontot tenni annak a végére, mi vezetett a lánya öngyilkosságához. Az emlékezésen túl tudni akarja, mi történt a 17 éves lányával az ellátórendszerben, és mi történik ma azokkal a fiatalokkal, akik hasonló helyzetbe kerülnek. Adrián Zoltán / 24.hu Hivatalos levelezéseket folytat, határidőket figyel, intézményi válaszokat elemez, és próbálja kideríteni, hogyan működik a gyakorlatban a gyermek- és serdülőpszichiátriai ellátás. Azt mondja, a tavalyi interjú után nem zárult le benne semmi, sőt, még világosabb lett számára, mennyi minden maradt kimondatlanul. Nemcsak az, hogy mi történt Nádjával, hanem az is, milyen nehéz beszerezni az iratokat, hogy az adatgazdák sokszor nem tartják be a határidőket, olykor nem is válaszolnak – talán azért, hogy ne kelljen olyasmit leírniuk, amit később számon lehet kérni. Az elmúlt időszakban tucatnyi közérdekű adatigénylést nyújtott be. Kérdezett a 14–18 és a 19–25 éves korosztály öngyilkossági statisztikáiról, a gyermek- és serdülőpszichiátriai ellátás kapacitásairól, a szakmai protokollokról, a függőség kezeléséről és arról is, milyen lépéseket tesz, illetve mit nem tesz a kormányzat azért, hogy a fiatalok körében súlyos problémát jelentő öngyilkosság megelőzhetőbb legyen. Minél többet tudok meg, annál nyilvánvalóbb számomra, hogy nem elszigetelt ügyekről, hanem súlyos, rendszerszintű hiányokról van szó. A KSH-tól tavaly nyáron kérte ki az adatokat a 14–18, illetve a 19–25 évesek körében elkövetett öngyilkosságokról. Ezek megerősítették abban, hogy ezt a témát nem szabad általános megállapításokkal elintézni. Az ősz folyamán azt próbálta megtudni, mit tesz a kormány annak érdekében, hogy ezek a tragédiák megelőzhetők legyenek, és minél kevesebb fiatal haljon meg így. Válaszokat azonban alig kapott, vagy csak olyat, ami „nesze semmi, fogd meg jól”. Adrián Zoltán / 24.hu Adatigénylésben azt is megpróbálta megtudni, hány gyermek- és ifjúságpszichiáter dolgozik ma Magyarországon, mert ezen a területen feltűnően eltérő számok keringenek. Korábban negyvenöt körüli számról is lehetett hallani, most viszont az egészségbiztosítási alapkezelőtől megkapott, tavaly novemberi adatok valamivel kétszáz fölötti számot mutatnak, és más források is inkább kétszáz körülire teszik ezt a létszámot, míg a népegészségügyi központ és a kórházi főigazgatóság nem válaszolt. Ám a válaszból kirajzolódó kép szerinte így sem megnyugtató. A megyei bontású táblázatokból jól látszanak az ellátási aránytalanságok, és az is, hogy a rendszer egyáltalán nem olyan egyenletesen hozzáférhető, mint, ahogyan azt a hivatalos kommunikáció sugallja. A sokkolónak ható adatok miatt megkerestük a Belügyminisztériumot – szerettük volna megtudni, hogy kielégítőnek tartják-e az ellátottságot, illetve tervezik-e a szakemberlétszám növelését. A tárca válaszában közölte: „A vármegyékben biztosított a gyermekpszichiátria ellátás mind járó- mind fekvő ellátási szinten. A szolgáltatás országosan lefedett. 2024. december 31-én érvényes működési nyilvántartással rendelkező gyermek- és ifjúságpszichiátria szakorvosok száma 223 fő.” Hozzátették: az önkormányzati fenntartású intézményekben foglalkoztatott szakemberekről nincsenek információik. Emese régóta szeretné megtudni azt is, hogy hány kórházi ágy van az országban 18 éven aluli pszichiátriai betegek számára. Nem járt sikerrel, ugyanis sem a Belügyminisztérium, sem az Országos Kórházi Főigazgatóság, sem a NEAK nem tudta vagy nem akarta ezt az adatot megosztani vele. Az OKFŐ közölte, hogy a főigazgatóság nem adatkezelő. A Belügyminisztériumtól az adatokon kívül azt is kérte, legalább árulják el, hogy ki az adatkezelő. Sem az adatokat nem tudta meg, sem azt, hogy akkor milyen intézménytől tudhatná meg a valós számokat. Végül a NEAK-nál próbálkozott, ott is hiába. „Ezek szerint ma Magyarországon államtitokként kezelik ezeket az adatokat” – kommentálta az édesanya a történteket. Hogyan segítenek a kapott információk, számadatok és statisztikák Emesének a gyász feldolgozásában? Miért éppen ezt, az aktivizmusként is értelmezhető utat választotta? Ezekről is beszélgettünk, de a kezdéshez szükséges visszamenni a lánya halálát megelőző időszakig. Megdöbbentették Nádja betegdokumentumai Emese küzdelme a lánya gyógyulásért nagyjából két évig tartott. Ez a két év tele volt szenvedéssel, tévutakkal, rossz döntésekkel minden oldalon. Adrián Zoltán / 24.hu Miközben az ellátásban nem azt a biztonságot és szakmai kapaszkodót kapta meg, amire szüksége lett volna, Nádja valójában egyedül maradt a függőséggel, a mentális állapotával, az önsértő és öngyilkossági késztetésekkel, amíg 2022. január 5-én engedett a késztetésnek, és öngyilkosságot követően meghalt. Ezután Emese is bekerült a Nyírő Gyula kórház pszichiátriájára két hónapra, annyira rosszul volt. Szorongással és pánikrohamokkal küzdött. A sokk után 2023-ban valamennyire magához tért, ekkor kezdte alaposan átnézni Nádja betegdokumentumait, és olyan megdöbbentő dolgokat talált, amik miatt megkérdőjelezte, hogy minden rendben volt-e az ellátással, és elkezdett szinte oknyomozó újságíróként dolgozni a saját és lánya történetén. Az egyik legsúlyosabb adat, ami a kezébe került, az volt, hogy 2020 áprilisában és májusában hat pszichiáter két hónap alatt összesen 1380 darab nyugtató tablettát írt fel Nádjának. Számára ez a szám annak a jelképe, hogy milyen súlyos anomáliák történhetnek a pszichiátriai ellátásban. Addig sem volt elégedett, amíg Nádja életben volt. Elkezdett panaszleveleket írni, ám ezekre nem kapott kielégítő válaszokat. Így – újságíró lévén – elkezdte a szakmájában alkalmazott módszerekkel feldolgozni a lánya halálát megelőző folyamatokat. Ez vezetetett oda, hogy a fiatal és a felnőtt pszichiátriai ellátást, illetve az ebben a korosztályban bekövetkező öngyilkosságok adatait kezdte el vizsgálni. Azt szeretné kideríteni, miként történhetett meg, hogy egy 18 év alatti fiatal súlyos állapotban úgy sodródott végig az ellátórendszeren, hogy közben nem alakult ki körülötte az a speciális, serdülőkre szabott, következetes szakmai ellátás, amelyre szüksége lett volna. Mi történik, ha kiderül, hogy egy 17 éves lány benzodiazepin-függő? Milyen ellátási út létezik számára? Kihez kerül? Milyen protokoll alapján kezelik? Mi történik, ha öngyilkossági veszély is fennáll? Mit tesznek, és mit nem tesznek az orvosok? Hogyan zajlik egyáltalán a függőség kezelése a serdülőkorban Magyarországon? Emese azt is elmondja, tapasztalatai szerint mi történik a valóságban. „A 17 éves lány nem kap ingyen terápiát, nincs alacsony küszöbű ellátás, agyongyógyszerezés zajlik – akár 18 éven felülieknek felírható tablettákkal. És ha baj van, akkor a fiatal felnőtt sürgősségire kerül.” A rendszer működéséről kevés elérhető és számon kérhető információ áll rendelkezésre – annak ellenére, hogy a kikért információk alapján tudja: léteznek protokollok és szabályok arra, hogyan kellene a fiatalkorúakat elhelyezni és kezelni. A kérdés az, hogy ezek a szabályok a valóságban miért nem védik meg a gyerekeket. Adrián Zoltán / 24.hu Ebből a küzdelemből az lett, hogy ma már nemcsak a saját ügyét próbálja megérteni, hanem sokkal tágabban kérdez rá arra, milyen állapotok vannak a gyermek- és serdülőpszichiátriai ellátásban. Hány szakember van, hol vannak hiányok, hogyan működik a függőség kezelése ebben a korosztályban, hogyan kezelik az öngyilkossági veszélyt, és milyen valós intézkedéseket tesz a kormányzat a megelőzésért? Úgy látja, hogy a fiatalok öngyilkosságáról sokszor úgy beszélnek, mintha elvont társadalmi jelenség lenne, miközben nagyon is konkrét intézményi, szakmai és politikai felelősségek kapcsolódnak hozzá. Iszonyúan dühítik a megválaszolatlan kérdések A nemleges válaszok, az elutasítások, a megválaszolatlanul maradt kérdések nem törték meg Emesét. Nem elszomorodik, hanem iszonyúan mérges lesz, és rögtön bekapcsol az újságíró énje. Jelenleg is több adatigénylésére vár választ. Aktivista lenne? Ő csak adatokhoz próbál hozzájutni, feleli, hiszen érzékeli, hogy a mentális betegségek ellátása mekkora problémát jelent Magyarországon. Ennek a tragédiáját személyesen végigéltem. Láttam a kislányomat szenvedni. Ezért fontosnak érzem, hogy foglalkozzak vele, azt teszem hozzá, amit tudok. Az aktivizmusom valahol abban ölt testet, hogy igyekszem eljuttatni a kapott információkat minél több helyre – hogy azok minél szélesebb publicitást kapjanak. Talán a döntéshozókig is eljuthatnak. Hogy azok, akik hasonló problémával küzdenek, érzékeljék, hogy nincsenek egyedül. Kapjanak bátorítást, kérdőjelezzék meg a dolgokat, menjenek utána. Ne adják fel. Ne elégedjenek meg a minimummal. Emese ezeken felül nagyon szeretné azt is, ha az olyan kríziseket és traumákat, mint egy gyermek vagy egy közeli szerettünk elvesztése, a jövőben nagyobb empátiával kezelné az állam. Örülne, ha felülvizsgálnák és a valós emberi igényekhez igazítanák a közeli hozzátartozó elvesztése utáni gyászidőszakkal kapcsolatos támogatások lehetőségeit. Izlandon például fél év szabadság jár egy gyermek elvesztése után, és a közelmúltban Dánia is bevezette ezt. „Egy ilyen veszteség adjon elég okot arra, hogy ne csak két szabadnap járjon ügyintézésre és temetésre. Ilyenkor lehetetlen úgy visszamenni dolgozni, mintha mi sem történt volna. Persze, el lehet intézni, de ne kelljen már az embereknek felhívni a háziorvosát, hogy »kiírsz influenzával két hétre, kérlek? Mert meghalt az anyukám«.” Adrián Zoltán / 24.hu Emese folyamatosan keresi a külföldi példákat, és azt látja: nem a semmiből kellene kitalálni, hogyan csináljuk a dolgokat jobban, mert szinte mindenre van jól működő nemzetközi gyakorlat. Máltát említi példaként, ahol a kormány 2025-ben kiadta az első országos öngyilkosság-megelőzési stratégiát, egy csaknem százoldalas, közérthető, szakmai anyagot, amely nemcsak célokat sorol fel, hanem külön foglalkozik a tévhitekkel és a tényekkel, összefoglalja az elérhető mentális egészségügyi szolgáltatásokat, valamint konkrét akciótervet is tartalmaz. A dokumentum szerint Málta Európában az alacsonyabb öngyilkossági halálozású országok közé tartozik, mégis országos stratégiát készített széles körű egyeztetéssel és az érintettek bevonásával. Emese szerint éppen ez mutatja, hogy nem feltétlenül új modelleket kellene gyártani, hanem meg kellene nézni, máshol mi működik, és a bevált elemeket átvenni. A gyászon nem lehet túl lenni, csak együtt élni vele Örülne annak is, ha többet lehetne beszélni a gyászról, annak minden aspektusáról. Arról, hogy milyen gyászolónak lenni. Hogy milyen a gyászoló együttlét. Reméli, hogy ezeknek a témáknak egyre szélesebb körben lesz képes publicitást szerezni. „Előbb-utóbb mindenki gyászolni fog. Ez elkerülhetetlen. Mégis alig van nyelvünk erre. A gyász nem olyasmi, amin túl kell lenni, hanem olyan valami, amivel együtt kell élni.” Neki a kutyája segít a legtöbbet. Aki egyébként Nádja kutyája volt. „Ő most egy kisgyerek lett. Annyira ragaszkodom hozzá, olyan szoros vele a kapcsolatom, hogy az már félelmetes. Félek a veszteségtől.” Rajta kívül még a barátaira is támaszkodhat, illetve minden beszélgetés, ami a lányáról szól, sokat segít neki. Adrián Zoltán / 24.hu Ha már beszélgetés – szívesen megkérdezné Takács Péter egészségügyi államtitkártól, vajon tudja-e, hogy az elmúlt években a vezető halálok a 14–25 évesek körében az öngyilkosság, és ha igen, milyen konkrét intézkedéseket hozott, hogy ez ne így legyen. Felkészült arra is, hogy jöhet egy pont, amikor leül a Belügyminisztérium elé egy táblával, és nem áll fel addig, amíg válaszokat nem kap. „Van, amikor nincs más megoldás.” Érdeklődve figyeli azt a nyilvánosság előtt zajló konfliktust is, amely a pszichiáterek, a Magyar Orvosi Kamara és a Nyírő Gyula aktuális főigazgatója között bontakozott ki. Úgy látja, ebben a vitában túl sok szó esik a szakmán belüli feszültségekről, a pozíciókról és a hatalmi viszonyokról, miközben a pszichiátriai ellátást igénybe vevőkről, a betegekről és a páciensekről szinte alig. Ezt különösen fájdalmasnak érzi úgy, hogy ő maga is három éve harcol Ézsi Robin, az intézmény végül lemondott főigazgatóval, és próbál igazságot találni a saját ügyében. És miközben ezekről beszél, ugyanoda jut vissza, ahonnan elindult: Nádjához. Az igazság kiderítése számára most az anyai szeretet egyik formája. De azt is hozzáteszi, ez már rég nemcsak arról szól, mi történt az ő lányával, hanem „arról is, hogy egy ország mit kezd a legsebezhetőbb polgáraival.” Nincs visszatérés a régi önmagunkhoz „A gyászról sokan úgy gondolkodnak, mint egy olyan folyamatról, amelynek valamikor véget kell érnie, és amely után az embernek valahogy vissza kell térnie a régi életéhez.” Ő viszont azt mondja, egy ilyen veszteség alapjaiban változtatja meg az embert. Soha nem lesz már ugyanaz, és felesleges is erre törekednie. A gyászolótól sokszor azt várják, hogy legyen újra aktív, hatékony, jelenlévő, működőképes, mintha az volna a cél, hogy minél gyorsabban visszaálljon a korábbi önmaga helyére. Ő viszont nem tud már olyan lenni, és nem is akar úgy tenni, mintha semmi nem változott volna. A mindennapokban közben rettentően dühíti, amikor azzal próbálják őt vigasztalni a lányát emlegetve: „tudod, ő már egy jobb helyen van”. Honnan tudnám? Szeretné ezt gondolni, de ezek a megnyugtatónak szánt mondatok számára csak üres szavak. Nem hiszi, hogy valaha elmúlik a gyász. „Ez egy kapocs. Egy élő kapocs. Ebbe kapaszkodom. Vannak élő gyerekeim, felnőttek, akár napok is eltelnek anélkül, hogy beszélnénk. De egy halott gyerekről 0–24-ben gondolkozol. Hiszen ő már nincs. És ez tartja őt életben. Hogy rágondolsz. Néha még aggódom is, hogy hol van, mi lehet vele.” Adrián Zoltán / 24.hu A gyász mértéke egyenesen arányos azzal a szeretettel, amit az elvesztett személy iránt érzünk – magyarázza. „Szóval, aki szeret, annak nagyon-nagyon nehéz lesz a gyász. Ezt már most megmondom. De ez senkit ne tántorítson el attól, hogy nagyon-nagyon bátran szeressen. És bár a gyász egy semmihez sem hasonlítható örök fájdalommal járó élmény, ha nem Nádja szenvedése lenne az ára, még azt is kimondanám, suttogva, alig hallhatóan, hogy hálás vagyok, hogy megtapasztalhatom.” Végezetül annyit mond: „Szokták mondani, hogy a traumából is lehetséges a pozitív fejlődés. De ezt mind eldobnám Nádja egyetlen öleléséért vagy puszijáért.” Figyelem! Ha Ön vagy valaki a környezetében krízishelyzetben van, hívja mobilról is a 116-123 ingyenes, lelkielsősegély-számot!