Egy darabig úgy tűnt, Hunyadi virtusa megmenti Európát

2026-02-28 - 13:14

A déli végeken soha nem honolt béke, az oszmán katonaság folyamatosan kisebb-nagyobb betörésekkel zaklatta a lakosságot. Rabolt, gyújtogatott, aláásta a morált és pánikot keltett – ez is kiderült sorozatunk előző részéből. Majd 1435-től ezek a portyák jól érzékelhetően intenzívebbé váltak, 1436-ban komolyabb támadás érte Havasalföld irányából Délkelet-Magyarországot, erre válaszul a magyarok még ugyanabban az évben az oszmán vazallus Szerbia területére vezettek hadjáratot. A helyzet kezdett olyannyira tarthatatlanná válni, hogy a rendek sürgették Luxemburgi Zsigmond királyt: jöjjön haza, és vonuljon az oszmánok ellen – a király ugyanis Itáliából frissen visszatérve a Cseh Királyságát igyekezett éppen birtokba venni. „A 70 éves, rokkant, beteg uralkodó azzal biztatta a rendeket, hogy indul, és személyesen vezet hadat a török ellen, de végül nem érkezett meg: 1437 decemberében, hazatérőben, a morvaországi Znojmóban meghalt” – mondja a 24.hu-nak Dr. Pálosfalvi Tamás történész, az ELTE Humán Tudományok Kutatóközpontja tudományos főmunkatársa a mohácsi csatát bemutató sorozatunk folytatásában. A Zsigmond halála utáni védelmi erőfeszítések jönnek, a történet főszereplője ezúttal Hunyadi János. A török azonnal reagált, 1438-ban megtorlásként Szerbiára tört, az akció volumenét mutatja, hogy több szakember szerint II. Murád szultán vezette a támadást. Ugyanekkor oszmán csapatok pusztítottak Erdélyben is. Nem is álltak le egyhamar, a következő évben már a szerb despoták fővárosát, Szendrőt ostromolták – a vár a Duna partján feküdt, ez már konkrétan a magyar határ volt. Adrián Zoltán / 24.hu Pálosfalvi Tamás történész. A történész kiemeli, ugyan nem ez jut eszünkbe először a török hódításokról, de remek információs hálózat működött oda-vissza. Az oszmánok mondhatni naprakész információkkal rendelkeztek arról, mi történik a Magyar Királyságban, nem véletlenül reagáltak azonnal Zsigmond halálára, és minden átmeneti, zavaros helyzetet igyekeztek kihasználni. Ugyanígy Budán is általában tudták, merre jár a szultán, mikor készül a közelbe látogatni. Mindenki inkább a szomszédját ütötte Mielőtt azonban továbblépnénk, mindenképpen ki kell emelni, hogy két nagy vereséget „szokás” Luxemburgi Zsigmond számlájára írni a török elleni harcokban, a nikápolyi csatát (1396) és Galambóc várának (1428) elvesztését. Egész életében legendás módon kerülte őt a hadi szerencse, ám ezekért a kudarcokért nem ő felelt: az Oszmán Birodalom már olyan erőfölényben volt, amit a Magyar Királyság még külföldi lovagok segítségével sem tudott nyílt színi csatában kiegyenlíteni. Zsigmond le is vonta a megfelelő következtetéseket, és a déli végvárrendszer megerősítésével, kiépítésével passzív védekezésbe ment át. Eközben rengeteg időt és energiát áldozott egy nagyszabású keresztény összefogásra a Balkán felszabadításáért, ám a kor Európájában ezt még német-római császárként sem sikerült megvalósítania. Némileg kisarkítva azt mondhatjuk, a XIV. században mindenki magával volt elfoglalva, és inkább a saját szomszédságát ütötte, mint a törököt. leemage / Bridgeman Images / AFP II. Murád szultán Albert a határon Luxemburgi Zsigmondot veje, Habsburg Albert követte a magyar trónon, de az új királynak nem sok idő adatott, hogy bizonyítsa rátermettségét. Szendrő ostromának hírére lépni kellett, Albert összeverbuválta csapatait, összehívta a nemesi felkelést, és 1439 nyarán tekintélyes had élén a déli határra vonult – ott volt minden báró és püspök, a királyi tanács, tényleg nagy sereg. Aztán elbizonytalanodott. Ha megtámadja az ostromlókat, akkor meg kell ütköznie a szultáni haddal, ami óriási kockázattal járt. Másrészt hiába a Duna túlpartja, Szendrő mégiscsak szerb terület, a nemesség nem volt köteles az országhatáron túl harcolni – magyarázza a történész. Hozzáteszi: Zsigmond próbálkozott Szerbiát és Boszniát elismertetni a Szent Korona tartozékának – pont azért, hogy a nemesi felkelés kötelezhető legyen a védelmükre –, de nem járt sikerrel. A királyi tanács végül arra jutott, hogy egyelőre visszavonulnak, és a következő évben felállítanak egy ütőképes zsoldossereget, ami a királyságon kívül is bevethető – tudták, hogyha a török most elfoglalja Szerbiát, muszáj lesz átmenni támadásba. Az uralkodó azonban megbetegedett a táborban, és nemsokára meghalt, így az egészből nem lett semmi, az eltervezett zsoldossereget Hunyadi János állította ki évekkel később. leemage / Bridgeman Images / AFP Hunyadi János Albert volt az első magyar király, aki közvetve ugyan, de az oszmán hódítás következtében halt meg. Hunyadi szakított a békepolitikával Halála után született fia, a későbbi V. László helyett a rendek végül Ulászló lengyel királyt hívták meg a trónra. A kettős királyválasztás jelentette politikai válság – itt írtunk arról, hogy a Szent Korona erejét és hatalmát átmenetileg átszármaztatták egy másik koronára –, a belső ellentétek fellángolása ismét cselekvésre késztette az ellenséget, 1440-ben török sereg jelent meg Nándorfehérvár alatt. Nem volt egy komoly ostrom, amolyan próba-szerencse alapon tesztelték a legfontosabb magyar végvár erejét, terepszemlét tartottak, felmérték a reakciókat. I. Ulászló Hunyadi Jánost és Újlaki Miklóst – őt ebben a cikkünkben mutattuk be részletesebben – tette meg a déli határ védelmezőjévé, kettőjük közül egyértelműen Hunyadi volt a motiváltabb, a kezdeményező, aki minden percét a frontvonalon töltötte, és a korábbiaktól egészen eltérő álláspontot képviselt: kezdeményezően akart fellépni az oszmánok ellen. A hosszú zsigmondi kvázi békepolitika folyományaként erős fogadókészség mutatkozott Hunyadi harciasságára: egyre többen gondolták úgy, hogy az állandó védekezés nem elegendő – mondja Pálosfalvi Tamás. Főleg igaz volt ez a török betörések által leginkább érintett Erdélyre, a déli megyékre, és a kör egyre bővült, Hunyadi pedig ügyesen kihasználta a megváltozó közhangulatot. Már 1441-ben rárontott a Szerbiát dúló oszmánokra, Szendrőnél csatát nyert Izsák bég ellen. Stratégiája az állandó készenléten és a gyors reagáláson alapult, ennek köszönhetően a következő év tavaszán súlyos csapást mért az Erdélyre törő Mezid bégre. Ezzel pedig bebizonyította, hogy a szélsebesen száguldó, könnyűlovas portyáknak is lehet „ellenszere”. A magyarok elhitték, hogy győzhetnek A török válaszcsapás még ősszel megérkezett. Ennek már fele sem volt tréfa, a reguláris csapatokkal megerősített sereget az Oszmán Birodalom európai részének főparancsnoka, a ruméliai beglerbég vezette. Erdély felé közeledtek, de Hunyadi elébük ment, és még Havasalföldön, közvetlenül a Duna mellett megsemmisítő vereséget mért az ellenségre. Nagyon hosszú ideje először sikerült egy komoly potenciállal rendelkező oszmán hadat legyőzni – ez alapozta meg Hunyadi János hadvezéri nimbuszát. Érthető módon hatalmas lelkesedés lett úrrá nemcsak a királyságon, de egész Európán: a törököt mégiscsak le lehet győzni, meg lehet verni, talán vissza is lehet szorítani a Boszporusz túlfelére. Hunyadi is így vélte, a pozitív közhangulatot kihasználva hozzá is látott egy nagyszabású támadó hadjárat szervezéséhez. A vállalkozás 1443–1444-es hosszú hadjárat néven vonult be a történelembe, a pápa támogatásával, külföldi keresztesek részvételével zajló hadjáratban Hunyadi és I. Ulászló mélyen benyomult oszmán területre. Nem megyünk bele a részletekbe, a lényeg, hogy a helyi seregek legyőzését mindenki óriási sikerként könyvelte el, pedig nem ütköztek meg a birodalom főerejével, a szultáni sereggel. A túlfűtött lelkesedés még 1444 őszén visszatérésre sarkallta a keresztényeket, itt írunk részletesen erről a bő egy évről, ami önmagában lepipálja a Trónok harca összes árulását, cselszövését, hősiességét és aljasságát. Számunkra most csak annyi fontos, hogy november 10-én, a várnai csatában a törökök II. Murád szultán személyes vezetésével tönkreverték a keresztény hadat, I. Ulászló magyar (és III. Ulászló néven lengyel) király levágott fejét a janicsárok lándzsára tűzve emelték a magasba. Szemtől szemben a szultánnal A várnai vereség után Magyarországon zűrzavar keletkezett, Hunyadit 1446-ban kormányzóvá választották, ő pedig ott folytatta, ahol korábban abbahagyta, vagyis vitte tovább kezdeményező politikáját. Négy év felkészülés után 1448-ban az általa valaha kiállított legnagyobb sereggel – a pontos létszámot nem ismerjük – a Balkánra indult. Nem volt taktikázás, kitérés. Minden jel szerint tudta, hol a szultán, és vele akart megütközni, mint egy westernfilmben a két főhős. Úgy tűnik, visszavágónak szánta Várnáért – mondja Pálosfalvi Tamás. Adrián Zoltán / 24.hu Óriási bukás lett a vége, a második rigómezei csatában, 1448. október 18–19-én Hunyadi súlyos vereséget szenvedett a szultán seregétől – ebben a cikkünkben írtunk erről bővebben. Itt nem találunk „kifogást”, nem voltak pökhendi francia lovagok, se meggondolatlan ifjú király, ez a csata történelmi tanulságot hozott: a magyar haderő továbbra sem képes megverni az oszmánok professzionális hadi gépezetét. Rendkívül laikus összehasonlítás, ugyanakkor tényleg rávilágít a probléma lényegére: a legrettegettebb kocsmai bunyós sem tud kiütni egy profi ökölvívót. Arról nem is beszélve, hogy a szultáni sereg „kifogyhatatlan” volt: emberi és anyagi veszteségei végtelen mennyiségben és azonnal pótolhatók, a történész szavaival „mindig visszajöttek” – ugyanez nyilván nem mondható el a Magyar Királyságról. Érezték ezt a kortársak is, a magyar nemesség Rigómező után belátta, hogy az oszmánok magasabb kategóriát képviselnek, még egy hasonló vereség, és nem marad hadra fogható férfi az országban. Hunyadi a török elleni harc megszállottja volt, ha rajta múlik, talán már a következő hadjáratot készíti elő, e téren azonban elvesztette a támogatást. A gyakorlatban visszaállt a Zsigmond idején meghatározó, védekezésre épülő taktika – II. Murád halála után, 1451-ben még egy három évre szóló oszmán-magyar fegyverszünetet is kötöttek. Nándorfehérvár, az újabb lecke Az utód, II. Mehmed 1453-ban meghódította Konstantinápolyt, a hírre jeges rémület lett úrrá a keresztény világon, és borította a status quót. A következő évben Hunyadi – válaszul Mehmed szerbiai hadjáratára – betört Szerbiába, és Krusevácnál tönkreverte a hátrahagyott oszmán erőket, majd egészen Bulgáriáig portyázott. Ezután ismét a török Európából való kiűzését meghirdetve széleskörű nemzetközi összefogást hirdetett. A „keleti Róma” elvesztése tényleg olyan pánikot okozott, hogy nem is maradt pusztába kiáltott szó. Az előkészületek viszont olyan vontatottan haladtak, hogy mire a keresztény offenzíva a megvalósítás fázisába lépett volna, hír érkezett keletről: Mehmed szultán teljes haderejével nyugatra indul. 1456-ot írtak ekkor, július elején a török ostrom alá vette a Magyar Királyság kapuját, Nándorfehérvárt. Ez már nem az 1440-es „tapogatózás” volt, Mehmed hódítani jött, rárúgni az ajtót a nyugati kereszténységre. Az éppen szerveződő nemzetközi összefogásnak köszönhetően jelent meg a Száva partján Kapisztrán János keresztes serege, amely végül a nándorfehérvári diadal részese lett – itt írtunk részletesen a csatáról, a győzelem kivívásáról és a hozzá kapcsolódó déli harangszó eredetéről. A nagy törökverő meghalt az ostrom után támadt járványban, az életben maradottak azonban fontos tapasztalattal gazdagodtak: ha nyílt ütközetben erősebb is a török, egy jól felszerelt, modern erődben még útját lehet állni. Ezt a tanulságot vitte tovább Hunyadi Mátyás, néha talán túl szabadon is értelmezve a passzív védekezés fogalmát, amit még a kortársai is felróttak neki. Ezzel folytatjuk sorozatunkat. A mohácsi csatát bemutató sorozatunk korábbi részei Szörnyű ellenség jelent meg Magyarország határán, a király védekezni kényszerült