Böcskei Balázs: Hogyan őrizzük meg a nyugalmunkat választási kampány idején?

2026-03-05 - 09:54

Hamarosan a választási kampány utolsó időszakába lépünk. Az április 12-én az urnáknál megjelenő választók döntő többsége már eldöntötte, hogy elmegy szavazni, miként azt is, hogy kire adja a voksát. Sőt, ennek a sokaságnak a döntő többsége már sok hónapja tudja, kire ikszel, ahogyan szépen mérhető azoknak a száma is, akik már évekkel ezelőtt határoztak. Ez az írás azonban nem ezekről a döntésekről szól, hanem arról, miként tudjuk megőrizni nyugalmunkat a következő időszakban. Leginkább azoknak szólnak a következők, akik már tudják, kire szavaznak, akarnak tudni a kampányfejleményekről, ám mindezért nem akarnak a nyugalmukkal fizetni. A politikát aktívan követők nem feltétlenül foglalkoznak azzal, hogy a politikai tartalmak dömpingje milyen hatással van az értelmezési horizontjukra, a figyelmükre, valamint a nyugalmukra. Nekik ugyanis természetes közegük is lehet az, ami a politikát lazábban követőknek már sok, hangulatuk és nyugalmuk megzavarására alkalmas tartalom. Most arra nem térünk ki, hogy a polarizáció és a politikai indulat erősödésért mennyiben „felelősök” a kifejezetten magas politikai érdeklődést mutatók, akik aktívan követik az eseményeket, a lehető legtöbb videót megnéznek, folyamatosan kattintják a híreket, a politikai elemzéseket, majd pedig az elemzésekről szóló elemzéseket. Ők jellemzően nem a társadalom perifériájáról, hanem kifejezetten a magasabb iskolai végzettségűek köréből kerülnek ki. Bár közvetlenül erre irányuló kutatással bizonyítani nem tudom, minden bizonnyal nem kockáztatok azzal nagyot, ha azt mondom: a politika – legalábbis az, ahogyan az ma itthon megjelenik – millióknak test- és érzelemidegen. Ugyanakkor azt is tapasztalom, hogy nehéz nem követni a politikát: már közel tizenhat éve kiveszi a részét az életvilágunkból. Annak olyan tereit is gyarmatosította, amelyeket szinte kikerülni is lehetetlen. A személyes attól is lett politikai, hogy a kormányzó jobboldal társadalomszervezési modellje a magánélet újrahuzalozásának igényét is magában foglalja. Egyre kevesebb olyan tér van, ahová fordulva nem a domináns kormányzó politika mintaadó szándékaiba és intézményeibe botlunk. Ezzel párhuzamosan az egyre inkább az algoritmusok által szabályozott médiatér sem kedvez annak, hogy csak annyit és úgy fogyasszunk politikából, amennyit és ahogyan szeretnénk. Ehelyütt most nem a vélemény-buborékokról beszélek, hanem arról a jelenségről, hogy a közösségi média ökoszisztémája milyen természetű tartalmak termelését preferálja. A közösségi média kapitalizmusa mögött ugyanis nem csak közgazdászok állnak, hanem pszichológusok is, akik tudásukat annak érdekében hasznosítják, hogy az algoritmusok – az érzelmek szabályozása helyett – az emóciók szabályozatlanságát erősítsék. Ezzel természetesen más pszichológusoknak adnak munkát és klienseket. Tehát a média is elszenvedi azt, hogy közösségi médiás alapra helyeződött az újságírás, és vele a politika megjelenítésének módja. Ezen a ponton a moderált hírekre vágyó olvasó, az algoritmus-valóságot természetes közegének kevéssé tekintő állampolgár, azaz a fogyasztó komoly mentális gimnasztikának és terhelésnek van kitéve a politikai információgyűjtés terén. Ám szerintem nem kell mindenről tudni. A politikától eleve nem lehet elvárni, hogy vigyázzon a figyelmünkre. Sőt, éppen ez utóbbiért indul harcba, és pontosan tudja, hogy a megszerzéséhez szükséges az érzelmek felkorbácsolása, a politika normális jelenségeinek rendkívüliként történő eladása. Ipari mennyiségben zajlanak a „nagy bejelentések”, az inszinuálások. A 2016-os brexit-népszavazás, majd Trump-győzelem után az elit legitimációs válságát is eltakarni hivatott „tényeken túli politika” problematikáját ma már senki fel nem meri hozni Magyarországon. Ennek az oka, hogy a magyar választási kampányban a vezető politikai aktorok egyikének sem célja, hogy csupán befolyásoljon, de ne manipuláljon. A közösségi média rendszerében a politikáról beszámoló újságírás, legalábbis az, ami algoritmikus alapra helyeződött, médiuma ennek az érzelem (=kattintás) termelésnek. Vannak persze egyszerűbb helyzetek: érdemes-e tudnom, mi történt egy brit laboratóriumban, amelyben egy olyan kísérlet zajlott, amelyről a cikk elolvasása után is csak annyi derült ki, hogy egyszeri volt, az eredmény reprodukálhatósága pedig kérdéses? Tucatnyi ilyen orvosi kutatásról olvashatunk naponta. Ezekkel fogyasztóként könnyű lehet elbánni (ha éppen nem betegségszorongásos zavarral bírunk, mert akkor triggerek is lehetnek az ilyen cikkek). Az egyes ember szintjén a körülöttünk áramló információk jelentős része irreleváns. A relevánsnak Rolf Dobelli szerint két ismérve van. Az egyik szerint egy információ akkor releváns, ha segítségével azt a világot, amiben működünk és közlekedünk, még jobban értjük. Ha a politikai érdeklődés felől nézzük, és megnézzük egy átlagos kampánynap tartalomáradatát, akkor könnyen tapasztalhatjuk azt, hogy az információk és az ott pörgő tartalmak jelentős része nem ad hozzá ahhoz, amit a hallgató vagy a néző már előtte is tudott arról a politikusról és pártjáról. Főként, ha olyan választóról beszélünk, aki már rég döntött arról, hogy kire adja szavazatát. Dobelli szerint a relevancia másik értelmezése, hogy a megszerzett információ vagy tudás révén saját életünkben jobb döntéseket tudunk hozni. Főleg azon a területen, amelyen mozgunk, ami a kompetenciánk. Tehát segít-e nekünk az az adott link alatti cikk, hogy az életben jobb döntéseket tudjunk hozni? Ha már tudom, kire szavazok, számít-e még egy újabb cikk, elemzés, videó vagy poszt egy adott témában? Ivándi Szabó Balázs / 24.hu A 24.hu mobiltelefonos applikációja. Hogy ha a relevanciának ez a két ismérve nem áll fenn, akkor – bármi is a téma – a figyelmünket, a nyugalmunkat és az időnket olyan „dolognak” adjuk oda, ami számunkra valójában nem fontos. Cserébe kibillent bennünket az egyébként is nehezen megszerezhető nyugalmunkból, indulatok erősödhetnek fel bennünk, megakadhat munkafolyamatunk, és a politikának olyan valóságába léphetünk be, ami mindinkább a politika hipervalósága, mintsem a valós szükségletek és igények körüli szerveződések elősegítése, majd azok kielégítése. És persze a végén magunkra is dühösek leszünk, hiszen nem csak arra vagyunk ilyenkor mérgesek, hogy egyik másik politikus mit csinált, és miért írja azt meg az „újság”, hanem magunkra is, mert odaadtuk nekik az időnket, a figyelmünket, a saját magunkra vonatkozó értékességről („én csak a fontosokat olvasom”), és a lényegesről való gondolkodás privilégiumát. Választási kampányok idején is ezért a legjobb sorvezető az lehet: ha az életemet akarom megélni, akkor az adott tartalom (hír, cikk, poszt, stb.) olvasása ehhez közelebb vagy távolabb visz. Ebben a technológiai környezetben ennek eldöntése önmagában is feladat, de Magyarországon most kétségkívül felfokozott politikai időszakban vagyunk, amikor is mindennek jelentős tétet tulajdonítunk, és mindent kontrollálni akarunk. Különösen a jövőt! A jövő ellenőrzésére mindkét politikai oldal törekszik, ahogyan az ő követőik is kontrollálni akarják azt a maguk egyéni módján. Ez felerősíti a tartalomfogyasztást: a cél az, hogy biztosan ne legyen egyetlenegy olyan információ sem, amit az érintett nem tud, hiszen mindenre szükség lehet ahhoz, hogy a jövő olyan legyen, amilyennek ő elképzeli. Magyarországon ki nyomós indokkal és okkal, ki ok nélkül, de sokan abszolutizálják a politikának a fontosságát a saját életükben. Azt gondolni, hogy nekem nincsen mozgásterem, nem vagyok ágens a saját életemben, amíg „ez történik”, vagy „ha az jön”, az bizonyos értelemben a saját erőforrásaihoz, cselekvőképességeihez való kapcsolódás nehézsége is. Természetesen vannak, akikre ez tényleg igaz, azaz a politika élesen és fájdalmasan behatárolja lehetőségeiket és választásaikat. És van, aki ezzel a megéléssel inkább hárít. Korábban a sportot volt szokás így közvetíteni, ahogyan ma a politikát: percről percre sugározzák azoknak, akik nem látják, hogyan áll éppen a mérkőzés. A politika lóversenyszerű közvetítése és követése azzal is jár, hogy rengeteg bennünk lévőt adunk át a politika médiavalóságának. Olyan híreket olvasunk és veszünk komolyan egy átlagos hétfőn, amelyekről pénteken már alig – ha egyáltalán – beszélnek. És abban az időben nem játszottunk a gyerekkel, nem ültünk a kanapén a társunkkal, nem mentünk el edzeni, nem engedtük meg magunknak, hogy korábban feküdjünk le. Hétfő reggel felkelve, még nem érkeztünk meg a heti céljaink számbavételéhez, de már olyan tartalmakkal foglalkozunk, amelyek nem lesznek relevánsak szerdán. Egyre többen szenvednek attól, hogy egy olyan digitális térben élünk, ami az agyunkból profitot akar csinálni, és nincs tekintettel arra, hogy nekünk családunk, vágyaink és szükségleteink vannak, hanem „csak” arra, hogy mindezekből hogyan tud minél nagyobb profitot csinálni. Ehhez a tendenciához a globális politika is alkalmazkodik, szabályozóként semmilyen érdemi hatékonyságot nem tud vagy nem kíván egyelőre e téren felmutatni. Egy kaput becsuk, több százat nyitva hagy. Így aztán a politikai kampányok szappanopera-jellege már jó ideje közhely, minthogy már valóság egy ideje. Az viszont új elem, ahogyan a politikusok világszerte alkalmazkodtak az új környezethez. A politika netflixizálódásának kellős közepén vagyunk: a politika egy streaming-szolgáltatás lett, amit úgy kell megalkotni, hogy mindig tudjon menni a háttérben. A választási kampányok tehát amikor választókért, akkor fogyasztókért zajlanak. Megint és másként lettünk eszközök az erőforrással ellátottak kezében. Politikai aktorok és algoritmusok szövetsége együttesen eredményezi azt, hogy elveszíthetjük a saját magunk fontosságára és értékességére vonatkozó figyelmet. Az időnk értékességéről való gondolkodás saját értékességünkről való gondolkodás is. Kőrös Gábor / 24.hu Kampány Budapesten 2026. február 25-én. A világnak és benne nekünk, embereknek az élet értelmezéséhez és értelmessé tételére történetekre van szükségünk. Ez egy evolúciós sajátosságunk. A közösségi média működése viszont a jelentésadási képességet gyengíti: nem csak a tartalmai fragmentáltak, hanem még azok műfajai is töredezettek (1 percen belül jöhet videó, poszt, ajánló, hirdetés stb.). Képzeljünk csak magunk elé egy világot, amiben mindarról kellene beszélni, amit a politika gerjesztette hírmédia egy nap elénk tár! Vannak, akiket ez nem zavar. Ők új természetességnek tekinthetik ezt a digitális környezetet. Akik azonban úgy érzik, hogy nyugalmuk, idejük és önmagukról való gondolkodásuk ki van téve a politikának és kampányainak, azok ne felejtsék: attól, hogy a makroszintű szabályozás híján nincs változás a digitális környezetben, a saját életünkben tudunk döntéseket hozni saját nyugalmunkról. A probléma ott van a kezünkben, a zsebünkben, az asztalunkon. Amíg folyamatosan markoljuk és állandóan pörgetjük, addig a probléma marad. Ha letesszük, és visszavesszük a kontrollt, az maga a megoldás. Mert releváns az, ami lehetővé teszi, hogy jobban értsük a világot, és saját életünkben személyre szabott döntéseket tudjunk hozni. A szerző politológus, addiktológiai konzultáns