„Azt hitték, irányíthatják Hitlert és a nácikat – ez lett a történelem egyik legnagyobb tévedése”

2026-02-28 - 15:54

Hitlert és a nácikat gyakran mitikus szörnyetegként vagy pszichopata bűnözőkként ábrázolják. Ön viszont épp arra próbál emlékeztetni, hogy bizonyos szempontból a rendszer vezetői és kiszolgálói is hétköznapi emberek voltak, és így is kellene megértenünk őket. Miért fontos „humanizálni” a nácikat? Mert, ha kizárólag szörnyként vagy pszichopata bűnözőként mutatjuk be őket, azzal azt is üzenjük, hogy nem igazi emberi lények, nem hozzánk hasonlók. Számomra ez túlságosan könnyű kibúvónak tűnik az olvasók vagy akárki számára, akit érdekel a náci Németország. Hiszen így mondhatjuk azt, hogy »ez nem rólunk szól«, és nem kell elgondolkodnunk azon, hogy mi késztette őket arra, amit tettek, illetve mi hogyan viselkedtünk volna a helyükben. A Hitler emberei egy 22 életrajzból álló gyűjtemény, amely a címadó Hitlerrel kezdődik, majd a nemzetiszocializmus különböző szintjein halad lefelé: Göringtől Heydrichen át Eichmannig, illetve néhány tényleg átlagosabb emberig, akik a náci rendszer szerves részei voltak. A könyvben több fejezetet is azzal kezdek, hogy megpróbálom az adott szereplőt demitologizálni, és bizonyos szempontból valóban hétköznapi emberként bemutatni. Vagyis lerántom ezeket a sokszor démonizált figurákat a magasból. COLLECTION PARTICULIERE / Photo12 / AFP Adolf Hitler egy hadihajón a norvég fjordoknál 1935 körül. Hosszú éveken át foglalkozott korábban a Harmadik Birodalommal, mi vonzotta most vissza ehhez a korszakhoz? A kétezres években megírtam három kötetben a náci Németország történetét, amely azóta számos nyelven, többek között magyarul is megjelent. Ezután egy darabig más témákat kutattam, de a 2010-es évek végén egy televíziós társaság felkért, hogy vegyek részt szakértőként A nácik felemelkedése című sorozatukban, amely egyes náci szereplők életére összpontosított. Arra gondoltam, hogy talán ez az életrajzi megközelítés segíthet abban, hogy egy másfajta nézőpontból újra megvizsgáljam a témát. Főleg, mivel az elmúlt néhány évtizedben rengeteg új dokumentum vált hozzáférhetővé, részben a kommunizmus bukása miatt kutathatóvá váltak a kelet-európai levéltárak, részben pedig azért, mert új anyagokat fedeztek fel. Ezek közé tartozik Joseph Goebbels propagandaminiszter naplóinak egy része is: a naplók 32 kötete közül az utolsó csak 2008-ban jelent meg, de ezen túl is rengeteg új anyag állt rendelkezésre. Miért idegenkedtek sokan az életrajzi megközelítéstől? 1945 után a történészek egy jó darabig nem akartak életrajzokkal foglalkozni, mert úgy gondolták, hogy a „nagy emberre” épülő náci történelemfelfogás miatt ezt jobb elkerülni. Inkább a társadalomtudományi megközelítéseket részesítették előnyben, amelyek nagyon termékenynek bizonyultak, én magam is használtam őket a Harmadik Birodalomról szóló trilógiámban. Az 1990-es évek táján azonban az életrajz egyre elfogadottabb módszerré vált – különösen Ian Kershaw nagy, kétkötetes Hitler-életrajza révén, de más vezető náci figurákról szóló írásoknak köszönhetően is. Emellett új, háborús bűnökkel kapcsolatos perek is indultak, amelyek ismét az egyéni motivációkra irányították a figyelmet. Ezek nyomán döntöttem én is az életrajzi megközelítés mellett, de természetesen igyekeztem általánosabb mintázatokat feltárni az egyéni életutakból. És talált közös mintázatokat a 22 életútban? Milyen háttérből érkeztek tipikusan a nácik? Az egyik dolog, ami világosan látszik, hogy a legendákkal ellentétben szinte egyetlen náci sem volt korábban kommunista vagy szocialista. Létezett ugyan egy korabeli kifejezés, amellyel azokat a nácikat, rohamosztagosokat illették, akikről azt gondolták, hogy valahol mélyen kommunisták. „Beefsteak” – így nevezték őket arra utalva, hogy kívül barnák, belül azonban vörösök. Ám ezek az esetek nagyon ritkák voltak, bármelyik szintet vizsgáljuk a hierarchiában. Csaknem az összes náci konzervatív nacionalista, gyakran ultranacionalista háttérből érkezett. Ők voltak azok, akiket megrázott és felháborított Németország veresége az első világháborúban, valamint a Weimari Köztársaság, a német demokrácia létrejötte. Collection Roger-Viollet / Roger-Viollet / AFP Weimari Köztársaság. A „Német Nap” ünneplése Halléban. Az is feltűnt, hogy mindannyian középosztálybeliek voltak. Gyakorlatilag egyáltalán nem akadtak munkásosztálybeli nácik, különösen nem vezető pozíciókban. Emellett sok náci vezető rendelkezett a német polgárság köreiben megszokott kulturális teljesítményekkel, például zenei képzettséggel. Kevesen gondolnák, de a rohamosztagok vezetője, Ernst Röhm egész jó amatőr zongorista volt. Reinhard Heydrich majdnem professzionális szinten hegedült, amúgy zenészcsaládból származott. A »lengyelországi mészárosnak« is nevezett Hans Frank, aki rendkívül brutális módon irányította a főkormányzóságot, szintén amatőr zongorista volt. Joseph Goebbels írt egy regényt, sőt, még Julius Streicher, a legelvetemültebb antiszemita is állítólag meglehetősen bájos verseket írt, és szorosan kötődött a nácizmus egyik vonulatát adó természetkultuszhoz. És természetesen ott volt Hitler, akiről köztudott, hogy eredendően nem véreskezű diktátornak, hanem festőnek indult. Kezdetben valóban festői ambíciói voltak, de két problémája adódott. Az egyik az volt, hogy nem tudott embereket festeni... Elég sokatmondó részlet. Szerintem is. Épületeket és hasonló szerkezeteket tudott festeni, de kétszer is eltanácsolták az Osztrák Képzőművészeti Akadémiáról, mert nem volt képes kielégítő módon emberi alakokat ábrázolni. Ám az volt az álma, hogy művész legyen. Tartja magát egy legenda, miszerint szobafestő volt, ez azonban nem igaz. Festő volt a szó szoros értelmében: képeslapokat másolt át vászonra, és megpróbálta eladni a festményeit az utcán. Talán ebből is fakadhat, hogy a 20. században egyetlen más diktátor sem volt olyan mértékben megszállottja a művészetnek, mint Hitler. Mussolinit és Sztálint nem igazán érdekelte a kultúra. Hitler viszont kezdeményezte az úgynevezett „elfajzott művészet” kiállítás megszervezését, mert rendkívül régimódi, faék egyszerűségű felfogása volt a festészetről: számára ez a valós látványt visszaadó, figuratív ábrázolást jelentette. Nem tudta megérteni, miért váltak olyan alkotók híressé, mint Picasso vagy Paul Klee, illetve más modernista, sőt absztrakt művészek, akik az 1930-as években futottak be. Az is frusztrálta, miért keresnek sok pénzt a festményeikkel – már akik –, miközben ő nem. Kialakult benne a nézet, miszerint az absztrakt művészeknek valamilyen örökletes látási rendellenességük van, és úgy vélte, sterilizálni kellene őket, nehogy továbbadják ezt az utódaiknak. Ez végül nem történt meg, de Hitler így magyarázta a jelenséget. Régi vita, hogy a nagy egyéniségek vagy az intézmények felől lehet jobban megérteni a múltat, és vajon elkerülhetők lettek volna-e háborúk és egyéb katasztrófák, ha egy-egy ember sorsa másképp alakul. Ha például Hitler befut festőként, akkor nincs második világháború? Vagy a vereségben megalázott német társadalom akkor is kitermelt volna előbb-utóbb egy hozzá hasonló diktátort? A képlet soha nem egyszerű. A történelmet természetesen nem kizárólag egyének irányítják, de az sem igaz, hogy csupán a nagy mozgalmak, trendek és strukturális tényezők számítanak. Úgy vélem, mindezek kölcsönhatásából születik a történelem, és épp ez a legizgalmasabb rész: az egyén és a rendszerszintű erők állandó kölcsönhatása. De vizsgáljuk meg, hogy létezik-e történelmi szükségszerűség! Különösen a háború alatt és után, az angol–amerikai propaganda hajlamos volt úgy bemutatni a nácizmus felemelkedését és győzelmét, mintha az valamiképpen elkerülhetetlen lett volna. A mából nézve azonban világos, hogy a nácizmus nem volt szükségszerű, másképp is alakulhattak volna a dolgok. Maga a náci ideológia sem egyenes következménye volt a német történelem évszázados tendenciáinak – ahogy azt egyes szövetséges propagandisták állították, akik Luthertől kezdve Nietzschén át levezették, hogyan torkollt a német szellemtörténet Hitler rémuralmába. A náci eszmék számos különböző forrásból táplálkoztak: az angol szociáldarwinizmus egy válfajából, a 19. századi francia tudós, Arthur de Gobineau rasszista fajelméletéből, valamint sok más irányzatból. Ebből is következik, hogy nem volt elkerülhetetlen. Az viszont igaz, hogy a történelem bizonyos pontjain leszűkül az események lehetséges alakulásának tere. Például 1932-re világossá vált, hogy a Weimari Köztársaság demokráciája – amely egyébként rendkívül előremutató volt: a nők szavazhattak, arányos képviseleti rendszer működött, a parlamentnek nagyon széles jogkörei voltak – összeomlóban van, mert nem tudott megbirkózni a világgazdasági válság okozta tömeges munkanélküliséggel és általános krízissel. 1932-ben a munkanélküliség meghaladta a 35 százalékot – ez elképesztő szám. Vállalatok mentek tönkre, bankok omlottak össze, borzalmas volt a helyzet. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a munkanélküliek tömegesen a nácikhoz csatlakoztak volna – inkább a Kommunista Pártot támogatták. És ne felejtsük el, hogy a kommunisták csak néhány évvel korábban, 1917 és 1921 között hozták létre diktatúrájukat Oroszországban. Ez nagyon is valós fenyegetésnek tűnt, különösen a német középosztály számára, akik közül sokan ezért fordultak a nácizmus felé. A 1929-es krach előtt jelentéktelennek tűnő náci párt nagyot is nyert a pár évre rá tartott választásokon. Igen, de azt se felejtsük el, hogy a nácizmus szabad választásokon elért maximális támogatottsága alig haladta meg a választók egyharmadát: csúcspontját az 1932 nyarán tartott országgyűlési választásokon érte el 37,4 százalékkal. Ezt követően a támogatottsága inkább csökkenni kezdett, miközben más pártok is megőrizték a bázisukat a válság utáni években, például a Katolikus Centrum Párt és a Szociáldemokraták, a Kommunisták pedig még valamennyire növelték is a támogatottságukat: 1932 novemberére 100 mandátumuk volt a Reichstagban. Ám az egymással viaskodó pártok képtelenek voltak megegyezni arról, hogyan kezeljék a gazdasági krízist. A hatalom így fokozatosan „felszivárgott” az államfőhöz, aki rendkívül széles jogkörökkel rendelkezett. Hindenburg elnök – aki addigra már a nyolcvanas éveiben járt – első világháborús tábornagy és mélyen konzervatív ember volt. Úgy próbálta megoldani a kaotikus helyzetet, hogy felszámolja a demokráciát, és elnyomja a szocialistákat és a kommunistákat. DPA / dpa Picture-Alliance / AFP Adolf Hitler és Paul von Hindenburg az új parlament nyitó ülésén a potsdami Garnisonkirchében 1933. március 21-én. A középosztály tagjai tudták, hogy Oroszországban a kommunisták tömegesen végeztek ki középosztálybeli embereket, és nagyon féltek. Még a szociáldemokraták is látták, mi történt a mérsékeltebb mensevikekkel, akik nagyjából az ő orosz megfelelőik voltak. Hindenburg és köre tehát a diktatúra felé való elmozdulásban látta a megoldást. Az alternatívák között szerepelt egy katonai diktatúra is, amelyet a hadsereg részéről valóban kilátásba helyeztek. Bár a versailles-i békeszerződés 100 ezer főre korlátozta a hadsereget, megtiltotta a harci repülőgépeket és a flottát, a sereg mégis jól felszerelt és rendkívül fegyelmezett volt. Ez a 100 ezer katona képes lett volna átvenni az ország irányítását. Hindenburg és szűk köre azonban – a hadsereg vezetésének beleegyezésével – úgy döntött, inkább Hitlert használja fel erre a célra. 1932-re a nácik lettek a legnagyobb párt, és nyíltan elkötelezettek voltak a demokrácia felszámolása mellett. Így Hindenburg és társai 1933 januárjában Hitlert és néhány vezető nácit – például Hermann Göringet – bevonták a kormányba. Konzervatív és ultranacionalista politikusokat raktak köréjük abban a reményben, hogy majd manipulálni és irányítani tudják a nácikat. Ez lett a történelem egyik legnagyobb tévedése. A következő hónapokban Hitler kijátszotta a konzervatívokat, és létrehozta a saját diktatúráját, amely sokkal radikálisabb volt annál, mint amilyet akár a hadsereg, akár a konzervatív elit elképzelt. Kiváló tanmese arról, hogy az egyének tényleg alakíthatják a történelmet, csak sokszor egész más irányba, mint azt gondoljuk. Így van. Az utóbbi időben divat lett párhuzamot vonni a mai események és az 1930-as évek radikalizálódása között. Ön hasznosnak tartja az ilyen összevetést, vagy inkább olyasminek, ami egyszerre gátolja a múlt és a jelen megértését? Ahogy Mark Twain mondta a 19. században: a történelem soha nem ismétli önmagát, de néha rímel. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy a múlt visszhangzik a jelenben, de természetesen sosem ugyanazt éljük újra. A nácizmus és a fasizmus az első világháborúból fakadtak: mély és keserű sérelmek szolgáltatták hozzá a táptalajt, valamint az a hajlandóság, hogy szélsőséges erőszakot alkalmazzanak mindazok ellen, akiket ellenségnek tekintettek. Ezzel együtt jártak gyilkosságok, mészárlások, végül pedig az európai zsidóság tömeges kiirtása, mert a nácik úgy gondolták, hogy a zsidók valamilyen módon felelősek Németország első világháborús vereségéért. A fasizmus és a nácizmus tehát ízig-vérig militarista mozgalmak voltak. Ha megnézzük a korabeli képeket, mindenki egyenruhát visel. Központi feladatuknak tartották, hogy az egész országot meg kell fegyelmezni, ilyen nyíltan ma ez nincs jelen a jobboldali politikában. Ma már nehéz ezt elképzelni, de Hitler célja tényleg a világ meghódítása volt. Megtaláltam egy 1930-as beszédét, amelyet nem nyilvánosan, hanem nácik előtt mondott el. Ebben arról értekezett, hogy, amikor a világot legutóbb felosztották – az 1880-as években, az úgynevezett „Hajsza Afrikáért” idején –, létrejöttek az európai gyarmatbirodalmak, ám Németország akkor kimaradt az osztozkodásból, így hátrányba került Franciaországgal és különösen Nagy-Britanniával szemben. Hitler úgy vélte, hamarosan lesz egy újabb világháború és egy újabb nagy területfelosztás, és akkor Németország eléri a világuralmat (Weltherrschaft). „Uralkodni fogunk a világon” – mondta. Az ambíció mértéke tehát óriási volt és teljesen irreális. Mussolini szintén egy új Római Birodalmat akart létrehozni Olaszország megerősödésével a Földközi-tenger térségében, ezért szállta meg Albániát, Görögországot és Észak-Afrika egyes részeit. A hódítási vágy ott is olyan nyersen jelentkezett, amihez még Donald Trump sem fogható, aki legfeljebb Amerika „hátsó udvaráról” beszél, nem pedig a világuralomról. Azért ön is párhuzamokat von kortárs politikusokkal a könyvben: a Goebbelsről szóló fejezetben arról ír, hogy a populista politikusok, mint Orbán és Trump, miként vették át a náci propagandaminiszter kommunikációs technikáit. A könyv megírásának egyik oka éppen az volt, hogy próbáljam érthetőbbé tenni a demokrácia mai válságát és az autoriter vezetők felemelkedését. A mai környezet persze más abban az értelemben is, hogy a „valóság” vagy az „igazság” fogalma napjainkra súlyos válságba került. Ez részben az internetnek köszönhető: a tényektől teljesen elrugaszkodó, ellenőrizetlen véleménynyilvánításnak. Biztos vagyok benne, hogy Goebbels, a náci propaganda vezetője tudta, hogy hazudik. Donald Trump viszont szerintem nem képes különbséget tenni igazság és hazugság között. Ez nagyon lényeges különbség. Nem véletlen, hogy az autoriter vezetők előszeretettel támadják az egyetemeket, ahol a tudományos igazság tisztelete az alapvetés – ez ugyanis gyakran kényelmetlen a számukra. Ezért úgy fogalmaznék: a mai helyzet és az 1930-as évek összehasonlítása hasznos lehet, de ez azt is megköveteli, hogy a különbségeket ugyanúgy feltárjuk, mint a hasonlóságokat. Weltbild / Austrian National Library / APA-PictureDesk / AFP Goebbels beszéde közben 1938. március 29. Közhely, hogy az „alternatív tények” korszakát éljünk, ön viszont már az ezredfordulón is kapott ízelítőt ebből a „post truth” világból. Szakértőként vett részt egy nagy sajtóvisszhangot kiváltó perben, amelynek tétje az volt: megállapíthatók-e tényszerűen a történelmi igazságok, vagy tényleg bárki mondhat bármit. Hogy látja, romlott a helyzet azóta? A londoni Legfelsőbb Bíróságon lezajlott rágalmazási pert egy szabadúszó történész, David Irving indította, aki több népszerű könyvet írt a második világháborúról. Egy amerikai professzor, Deborah Lipstadt megvádolta őt azzal, hogy holokauszttagadó, hiszen olyanokat ír, hogy nem létezett náci terv az európai zsidóság kiirtására, illetve csak néhány százezer ember halt meg – ha egyáltalán –, nem pedig hatmillió, és azt is, hogy nem használtak gázkamrákat, holott tudjuk, hogy Auschwitzban igenis használták őket. Irving megélhetése a történelmi bestsellereiből származott, így a hamisítási vád komoly károkat okozott neki. Ezért indított pert, amely 2000 januárja és áprilisa között zajlott le. Még játékfilm is készült róla Tagadás címen. Igen, Timothy Spall, Tom Wilkinson és Rachel Weisz a főszereplői, és jó szívvel tudom ajánlani, mert elég hűen ábrázolja a tárgyalást és az annak során felmerülő kérdéseket. Én szakértő tanúként vettem részt a védelem oldalán. Át kellett néznem Irving írásait és beszédeit, hogy megállapítsam, valóban hamisította-e a történelmet. Számos példával igazoltam, hogy igen: dátumokat változtatott meg, olyan szavakat tett dokumentumokba, amelyek ott nem szerepeltek, más szavakat meg kihagyott, és általában véve is manipulálta a bizonyítékokat. Ilyenkor nem önmagában az a probléma, hogy valaki hibázik. A hibák normális esetben véletlenszerűek, Irvingnél azonban minden egyes „hiba” egy irányba mutatott, az ő holokauszttagadó érvelését támasztotta alá. Végül nyert a védelem, de fontos hangsúlyozni, hogy Irving célja a vita elfojtása volt: azt akarta elérni, hogy Lipstadt könyvét vonják vissza és zúzzák be, a kiadók pedig fizessenek kártérítést, és a jövőben senki ne vádolhasson másokat holokauszttagadással. A védelem győzelme tehát a legkevésbé sem akadályozta Irvinget abban, hogy továbbra is elmondja a véleményét, viszont elérte azt, hogy ő se tudja elhallgattatni a maga kritikusait. Ez tehát a szólásszabadság diadala volt. Akkoriban úgy éreztük, sikeresen megvédtük az igazságot és a tényeket, ám néhány éven belül elterjedt az internet, amely egy szabályozatlan teret hozott létre: ott aztán bárki bármit mondhat, és kedvére kitalálhat dolgokat. A hazugságokért pedig nem is igazán lehet perelni, mert az internetszolgáltatók és a közösségimédia-platformok jogilag alig-alig elszámoltathatók. Ez a digitális tér tehát nincs alávetve a verifikálhatóság és cáfolhatóság hagyományos elvárásainak, így ma már úgy látom: a huszonhat évvel ezelőtti diadalunk csak átmeneti győzelem volt. Népszerű amerikai podcastokban arról értekeznek, hogy a második világháború igazi főgonosza Churchill volt, Hitler pedig nem is volt annyira rossz ember, mint ahogyan ábrázolni szokás. Ezeket az eszmecseréket olykor százezrek vagy milliók hallgatják. Ezt állítja például Darrell Cooper az Egyesült Államokból, csakhogy fontos leszögezni: ő nem történész, nem olvassa az eredeti dokumentumokat. Pusztán beszél a dologról. Épp ez az internet egyik nagy problémája: ott a vélemény számít, nem pedig a tények, a kutatás vagy a dokumentumok. Kizárólag a vélemény. És aki a leghangosabban kiabál, annak lesz a legtöbb követője. Ön még jóval az internet előtt, a második világháború utáni években született, és egyszer azt nyilatkozta, hogy a Harmadik Birodalom iránti érdeklődése az 1950-es évekbeli gyerekkorára vezethető vissza. Mi váltotta ki ezt a kíváncsiságot? A családom walesi, a szüleim még beszélték is a walesi nyelvet. Azért költöztek Londonba, mert Észak-Walesben a gazdasági világválság idején nem akadt munka. Így én már London keleti részének peremén nőttem fel, ami egy nagy, alapvetően munkásosztálybeli városrész volt. A szüleim gyakran vittek magukkal vásárolni az East Endre, és gyerekként láttam a háborús pusztítás nyomait: a bombatölcséreket, a hiányzó házakat, az egész utcányi eltűnt épületeket. A romokat ugyan már eltakarították, de az 1950-es évek elején még nem építették újjá az épületek nagy részét. Természetesen megkérdeztem a felnőtteket, ki tette ezt, és miért. A válasz az volt, hogy a nácik, innen fakad az érdeklődésem irántuk. Személyes kapcsolat amúgy nem fűz Németországhoz, a történelem viszont kiskoromtól kezdve lenyűgözött. Ebben szerepet játszott az is, hogy gyakran látogattuk a családot Walesben, ahol a palabányászat volt a meghatározó iparág, a nagyapám is bányász volt, de ez az iparág az 1930-as években összeomlott. Rozsdásodó gépeket és meddőhányókat lehetett látni mindenfelé. Emellett Észak-Walesben megcsodálhattam I. Edward angol király középkori várait is, aki meghódította az addig független Walest, és számos hatalmas erődöt építtetett. Ezek a várak ma is állnak – lenyűgöző, rendkívül impozáns épületek. Ez is mélyen hatott rám. Mindezek a dolgok együtt formálták az érdeklődésemet. Amikor az 1960-as évek végén és a 1970-es évek elején Oxfordban tanultam történésznek, a német történelem kutatása éppen „ébredőben” volt. Két évtizeden át egyfajta amnézia uralkodott: Nyugat- és Kelet-Németország egyaránt a romok újjáépítésére összpontosított. Aztán a hatvanas évek végén megjelent egy új történészi nemzedék, amely először kezdett igazán komolyan foglalkozni a náci korszakkal. Ez rendkívül vitatott, ugyanakkor lenyűgözően izgalmas időszak volt. Meg is tanultam németül emiatt, korábban már tudtam franciául és latinul. Az indoeurópai nyelveknél az alapvető „váz” nagyjából ugyanaz, a szabályok hasonlók, csak más elemekkel kell őket kitölteni. A magyar egész más, ez az egyetlen nyelv, amelynél úgy érzem, semmi kapaszkodóm nincs a megértéséhez. TORSTEN SILZ / ddp images / AFP Richard J. Evans Ha már generációváltás: közeledünk ahhoz a korszakhoz, amikor a második világháború és a holokauszt túlélői nem lesznek már velünk. Ön szerint alapvetően eltávolít minket a korszak tanulságaitól, ha nincsenek köztünk élő szemtanúk? A már említett Deborah Lipstadt így gondolja, és ebben a kérdésben például nem értek egyet vele. A közösen megvívott perünk éppen azt mutatja meg, hogy a dokumentumok és a bizonyítékok gondos, elfogulatlan elemzése révén a történészek képesek megállapítani az igazságot. Ráadásul óriási mennyiségű dokumentáció áll rendelkezésünkre a holokauszt túlélőitől: azoktól a zsidóktól, akiket nem vittek el vagy visszatértek Auschwitzból, és később beszámoltak a tapasztalataikról. Steven Spielberg például hatalmas projektet indított, hogy minél több túlélőt megszólaltasson. Emellett rengeteg írásos forrásunk van, maguk a nácik ugyanis aprólékosan dokumentálták, amit csináltak – még a tömeggyilkosságokat is. Megvannak például egyes koncentrációs táborparancsnokok vallomásai, visszaemlékezései, a gázkamrák tervei és műszaki rajzai Auschwitzból. Mindez rendelkezésünkre áll. A beláthatatlan mennyiségű bizonyíték miatt vélem úgy: nem fenyegeti az emlékezést a tény, hogy a koncentrációs táborok túlélőinek generációja lassan eltűnik. Természetesen mindig rendkívül megrendítő személyesen hallgatni őket, ahogy felidézik, mit éltek át. De ma már ezt felvételeken keresztül is megtehetjük. És mennyire értjük az elkövetők lélektanát? Egy brit kollégája, a második világháborúról könyveket és filmeket készítő Laurence Rees interjúnkban azt elemezte, hogy nem létezett egyetlen, jól beazonosítható pillanat, amikor a döntés megszületett a zsidók ipari kivégzéséről – még a wannsee-i konferencián sem, amelyet szokás úgy emlegetni, mint, ahol a holokausztot kitervelték. Rees szerint inkább eszkalációs mozzanatok egész sora vezetett az ipari szervezettségű népirtásig, ami valahol még nyugtalanítóbb is, mintha lett volna egy ilyen döntő pillanat. A wannsee-i konferenciát 1942 januárjában tartották, bár eredetileg már 1941 novemberére tervezték, de az Egyesült Államok elleni háború kitörése miatt el kellett halasztani. Ez a konferencia az európai zsidóság megsemmisítésének végrehajtásáról szólt. Arról, hogy a különböző intézményeket – a Külügyminisztériumot, mivel külföldi országok is érintettek voltak, az SS-t, a hadsereget stb. – összehangolják a folyamat során. Természetesen ismerem Laurence Reest, aki sok érintettel készített interjút a nácizmusról szóló BBC-s dokumentumfilmjeihez. Egyet is értek vele abban az értelemben, hogy ez egy fokozatosan kibontakozó folyamat volt. De nem szabad elfelejteni, hogy az antiszemitizmus – a hit, hogy létezik egy zsidó világösszeesküvés Németország elpusztítására – Hitler központi meggyőződése volt. Így gondolta már az első világháború végétől kezdve, amikor még a hadseregben szolgált, és képtelen volt elfogadni Németország vereségét, és ez a rögeszme kitartott egészen élete végéig, közvetlenül az 1945-ös öngyilkosságáig. A zsidók gonoszságába vetett hit tehát végig fundamentális volt számára. Megközelíthetjük úgy is, hogy, amikor a nácik meghódították Lengyelországot, Ukrajnát, Fehéroroszországot, Nyugat-Oroszországot és más területeket, ott több millió zsidót találtak, ami természetesen hatással volt a háború lefolyására is. Ne feledjük: úgy gondolták, hogy ezek a zsidók – még a legszegényebbek is – valamiképpen felelősek Németország problémáiért. Így már a Szovjetunió elleni támadás előtt, az 1941. június 22-i inváziót megelőzően is láthatók azok az utasítások, amelyeket Hitler adott a hadseregnek, és amelyekben a zsidókat külön „kiemelt bánásmódban” részesítették – ami a náci nyelvben gyilkosságot jelentett. A folyamat viszonylag gyors volt: a Szovjetunió elleni támadás és az európai zsidóság tömeges meggyilkolásának megtervezése között néhány hónap telt el. 1941 októberére már világos volt, hogy ez meg fog történni. Tehát nem egyetlen döntésről beszélünk, hanem döntések sorozatáról. A háború utáni perekben sokan azzal védekeztek, hogy „csak parancsot teljesítettek”, a könyvéből azonban úgy tűnik, ez a legtöbb esetben hazugság, mert még a Harmadik Birodalomban is létezett mozgástér a döntésekre. Pedig hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogyha valaki nem engedelmeskedett, azt kivégezték a nácik. Ez nem így ment. Amikor az első nagy nyugatnémet per zajlott a koncentrációs tábori őrök ellen – az auschwitzi tárgyalás a hatvanas évek közepén –, a müncheni Kortárs Történeti Intézet négy szakértői jelentést készített, amelyek közül az egyik kifejezetten ezzel a kérdéssel foglalkozott, és ma is érdemes elolvasni. Jelentős mozgástér állt rendelkezésre azok számára – még SS- és katonai egységekben is –, akik nem akartak védtelen zsidó nőket és gyerekeket lelőni Kelet-Európában, már a lengyelországi inváziótól kezdve. Találhatunk erre példákat Christopher Browning amerikai történész Ordinary Men (Hétköznapi emberek) című rövid, de nagyon fontos könyvében, amely a háború utáni periratokra épül. Egy olyan rendőri egységet vizsgál, amely Kelet-Európában több ezer zsidót mészárolt le, köztük nőket és gyerekeket. Amikor ennek az egységnek a parancsnoka megkapta az utasítást a tömeggyilkosságra, sírva, könnyek között közölte embereivel, hogy ez a parancs. Ugyanakkor azt is elmondta, hogy, aki nem akarja végrehajtani, az felmentést kaphat, és áthelyezhetik egy másik egységhez, amelynek nincsenek ilyen feladatai. Tehát volt választási lehetőség, az »én csak parancsot teljesítettem« sok esetben puszta kifogás volt. Hasonló kifogás volt Albert Speer fegyverkezési miniszteré is, akit húsz év börtönre ítéltek. A könyvemben külön foglalkozom vele. Ő azt állította, hogy Hitler karizmája teljesen elbűvölte, de a fejezetemben megmutatom, hogy Speer egyszerűen hazugságokat halmozott. AFP Az 1946-os nürnbergi per, ahol a náci bűnösöket elítélték. Balról jobbra a vádlottak padján az első sor: Hermann Goering, Rudolf Hess, Joachim Von Ribbentrop, Wilhelm Keitel, Alfred Rosenberg, Hans Frank, Wihelm Frick, Julius Streicher, Walther Funk és Hjalmar Schacht. Második sor: Karl Dönitz, Erich Raeder, Baldur von Schirach, Fritz Sauckel, Alfred Jodl, Franz von Papen, Arthur Seyss-Inquart, Albert Speer, Konstantin von Neurath és Hans Fritzsche. A Hitler emberei – A Harmadik Birodalom arcai megírása után egyszer azt nyilatkozta, hogy „elegem volt a nácikból”. Most hogy érzi, tényleg lezárta magában ezt a korszakot? Igen is, meg nem is. A most készülő könyvem címe Hitler ellenségei – Az ellenállás arcai lesz. Természetesen ebben is sok szó esik a nácikról, sőt, az ellenállási mozgalmak és személyek rekonstruálásához az egyik fő forrásom a Gestapo iratanyaga. Ugyanakkor – a Hitler embereivel ellentétben – ez a könyv olyan emberekről szól, akiket valóban csodálni tudok, és pozitív érzéseket táplálok irántuk. Tehát bizonyos értelemben a nácikról szól, más értelemben viszont nem. A központi kérdés az lesz: mi késztet embereket arra, hogy ellenálljanak a zsarnokságnak, és miért vallottak végül kudarcot?