Az iskola egyre inkább eltávolodik a gyerekek világától – az oktatáskutató szerint a diákok nem buták, a rendszer kudarca a funkcionális analfabétizmus

2026-03-23 - 10:21

A funkcionális analfabetizmus azt jelenti, hogy a gyerek technikailag ki tudja olvasni a szöveget, ismeri a számokat, de nem tudja alkalmazni készségszinten ezeket a tudásokat a hétköznapi életben. Ez mit jelent? Kibetűzi a használati utasítást, de a lényegét nem érti meg. Össze tudja számolni, hány forint van a pénztárcájában, de azt már nem, hogy a vásároltak alapján mennyi lesz a visszajáró. A modern társadalomban a legegyszerűbb élethelyzetekben nem tud boldogulni. Körülbelül minden ötödik nyolcadikos funkcionális analfabéta – többek között ez derül ki a 2025-ös kompetenciamérés eredményéből. A nyolcadikos diákok 7,55 százaléka az első képességszinten vagy az alatt teljesített: ők azok, akik egy szövegből csak kiemelt vagy a többször előforduló kifejezéseket tudják visszakeresni. A nyolcadikosok mintegy 14,45 százaléka pedig csak a második képességszinten áll: a szövegben csak az egyszerűen megfogalmazott információkat tudják értelmezni. Mindez azt jelenti, hogy nyolcadikosok kicsivel több mint ötöde funkcionális analfabéta. Negatív tendencia Régebben is létezett ez a jelenség, de kisebb mértékben – mondja lapunknak a cikk elején is idézett Ercse Kriszta a felmérés tanulságairól. Az oktatáskutató szerint a PISA-felmérések már korábban is azonosították az emelkedő tendenciát az egyes, mért területeken, azaz a szövegértés, természettudomány és matematika terén, tehát nem új jelenségről van szó. Marjai János / 24.hu Ercse Kriszta A tavalyi mérés adatai egyébként azt is megmutatták, hogy a nyolcadikosok közel 6 százaléka csak a legalapvetőbb ismeretekkel rendelkezik a történelmi fogalmak terén, valamint nőtt azoknak a nyolcadikosoknak a száma is, akik még az első szintet sem érték el a kompetenciamérésen matematikából. Mintegy 22 százalékuk legfeljebb csak a legalapvetőbb matematikai fogalmakat ismeri és a hét képességszintből jobb esetben csak a második szinten áll. Emellett a nyolcadikosok mindössze 13,34 százaléka képes egy lépésben, gyakorlás után egyszerű matematikai problémákra válaszolni. A kompetenciamérést egyébként még Orbán Viktor egykori oktatási minisztere, Pálinkás József idején vezették be. Tavaly felmerült, hogy osztályoznák is – és a teszt eredménye beszámítana az év végi érdemjegyekbe, majd a középfokú felvételikbe is –, amit többen, így a Szülői Hang is kritizált, úgy fogalmaztak, hogy az „merénylet a gyerekek ellen”. Az Oktatási Hivatal korábban szintén szakmailag indokolatlannak, méltánytalannak és megvalósíthatatlannak tartotta a kompetenciamérés osztályozását, a rendelettervezet megjelenése után néhány nappal azonban már szakmailag elfogadhatónak és megvalósíthatónak nyilvánította azt. De vissza a mostani eredményekhez: miért is akkora probléma, hogy ekkora számban vannak funkcionális analfabéta gyerekek a nyolcadikos diákok között? Érdemes néhányat hátralépni, hogy megértsük, pontosan miként, milyen folyamatokon keresztül jutottunk el idáig. Nem veszik figyelembe az eltérő tanulási szükségleteket Ahogy Ercse Kriszta hangsúlyozza, a szövegértés fejlesztése nem korlátozódik csupán a magyarórákra. A gyerekek alsóban tanulják meg a betűket, betűolvasást, majd a szövegolvasást, és onnantól a szövegértés folyamatos fejlesztése lenne a feladat. Csakhogy felső tagozaton ez már egyáltalán nem célkitűzés. Miközben szövegeket értelmezni földrajz-, kémia-, fizika- és matekórán is kell. A szövegértésnek részét képezi a táblázatok, grafikonok, térképek értelmezésének képessége is, így ez az egész tantestület feladata. Ahhoz, hogy megértsük, hogy jutottunk el az ilyen siralmas eredményekig, az oktatáskutató szerint több különböző, ámde összefüggő tényezőt kell számba venni. „Az egyik a tanterv központú oktatás. Az iskolapadokban rengetegféle gyerek ül – nemcsak az ország különböző területein, de egy osztályban is – különböző, nagyon eltérő tanulási szükséglettel, amit az iskola nem vesz figyelembe. Tömegoktat. A diákok különböző módokon tudnak jól tanulni. Ennek módja nem ördöngösség: differenciáló pedagógia. A rögzített, részletes tartalmakat előíró tanterv két dolgot biztosan kódol: nem tud érdekes és izgalmas, releváns lenni minden tanuló számára, nem tud életszerű és korszerű lenni. Ezzel el is veszítjük a gyerekek érdeklődését, figyelmét és motivációját. A hagyományos oktatási rendszer azonban azt várja el, hogy a gyerekek alkalmazkodjanak az iskolához” – mondja az oktatáskutató. A BM csak a javulást említi Az eredményekkel kapcsolatban kerestük a Belügyminisztériumot, és próbáltuk megtudni, hogy léteznek-e szakmai törekvések az adatok javítására, ám erre nem kaptunk választ, csak ezt közölte a tárca: „A 2024/2025-ös tanévi digitális kompetenciamérésen az országos átlageredmények valamennyi területen és szinte minden évfolyamon javultak az előző évihez képest. Szövegértésből a 7. és 9. évfolyamon jelentős javulás figyelhető meg, matematikából a 7. és a 11. évfolyam eredménye javult a legnagyobb mértékben. Természettudományból, angol nyelvből és célnyelvből, digitális kultúrából és – az 5. évfolyam kivételével – történelemből is magasabb átlagpontszámok születtek, mint egy évvel korábban.” A BM szerint az alulteljesítők aránya Magyarországon kedvezőbb az EU-s átlagnál. „A PISA 2022-es mérés adatai szerint az európai uniós tanulónak 26,2%-a alulteljesítő olvasásból, 29,5% matematikából, 24,2% pedig természettudományokból. A magyar adatok ehhez a nemzetközi standardhoz viszonyítandók” – fogalmaztak. „Konkrétan a kompetenciamérésekhez kapcsolható egy másik nagy probléma” – állítja Ercse Kriszta. „Négy éve drasztikusan kibővítették a mérések körét a 4-től a 11. évfolyamokig. Minden évben 6 területen mérnek annak érdekében, hogy az egyéni fejlődést nyomon kövessék, csakhogy ez a mérés erre nem alkalmas. Nem ezért hozták anno létre, hanem az iskolák teljesítményének követésére sok tanulói eredmény alapján. Minden szakmai tiltakozás ellenére döntött az egyéni értékelés bevezetése mellett Pintér miniszter. Ennek eredménye, hogy egy teljesen alkalmatlan eszköz használatával fals eredmények befolyásolják a gyerekek életét, emellett elképesztően leterhelik és stresszelik őket, csak úgy, mint a pedagógusokat.” Marjai János / 24.hu Ingercunami a digitális térben „Harmadjára muszáj beszélni a koncentráció és a figyelemtartás problémájáról. Nem szorosan kapcsolódik az iskolához a digitális eszközök kontrollálatlan használata. A diákok által is használt platformok gyakorlatilag ingercunamit jelentenek, egy nagyon felfokozott inger-éhséget kialakítva. Ehhez képest a hétköznapi tevékenységek, mint a tanóra, az olvasás, de egy sima beszélgetés is élvezhetetlenné válnak, sokszor szorongást is okoznak.” Nem gondolom, hogy ezt a gyerekek rovására lehetne írni. Kezelni lehetne nagyon-nagyon átgondolt módon, velük együttműködve, átbeszélve a felelős, egészségtudatos használatot, de közben ugyanez a típusú, kontrollálatlan használat a teljes felnőtt társadalomra jellemző. És addig, ameddig a gyerekek azt látják, hogy a felnőttek is ezt csinálják, én nem látom életszerűnek, hogy bármely felnőtt szereplő – szülő vagy tanár – is hitelesen azt tudja mondani, hogy »márpedig most tedd le az eszközödet, és mondjuk fogj egy könyvet«. Az oktatáskutató szerint ha az iskola olyan elvek alapján működne, amelyekről már tudjuk, hogy valóban támogatják a tanulást, az alapvetően megváltoztatná a gyerekek viszonyát az iskolai tanuláshoz. Ez azt jelenti, hogy a pedagógus olyan tartalmakat és tevékenységeket kínálna, amelyekhez a gyerekek kapcsolódni tudnak, és amelyekben már a kezdetektől megtalálják az örömöt. Ebben az esetben a figyelem és a koncentráció sem külső elvárás lenne, hanem olyan működésmód, amely számukra is „megéri”: mert a tanulás érdekes, értelmes és élvezetes. Így nem feltétlenül alakulna ki az a helyzet, hogy a tanórai tevékenységeknek a TikTokkal kell versenyezniük. A gyerek akár magától is félretenné a telefont az óra előtt, mert nem lenne benne az az érzés, hogy máshol izgalmasabb dolgok történnek. Egyszerűen azért, mert az óra kapcsolódik hozzá: az ő érdeklődéséhez, az ő igényeihez, az ő kérdéseihez. Itt ér össze az, ami az iskolában történik, és az, ami a gyerek saját világa. A kialakult helyzet röviden úgy foglalható össze, hogy miközben a gyerekek életük jelentős részét az iskolában töltik, az intézmény működése, elvárásai és mindennapi valósága egyre inkább eltávolodik az ő saját világuktól. Egyre kevésbé kapcsolódik a szükségleteikhez, érdeklődésükhöz és tapasztalataikhoz. Ez a helyzet Ercse Kriszta szerint erős frusztrációt okoz. A gyerekek azt érzik, hogy az iskola nem veszi figyelembe őket, az egy tekintélyelvű, hierarchikus működésmódban ragad. Nem a gyerek a lényeg a tanulási folyamatban. Az iskola nem jól fejleszti: nem tudja lekötni, nem tudja motiválni, és nem tudja értelmes célként és tevékenységként láttatni számára a tanulást. Rendszerabúzus és iskolafóbia A különböző mérésekből, statisztikákból jól lehet látni, hogyan működik valójában az oktatási rendszer. Nem csak a kompetenciamérés ilyen, vannak más mutatók is: például hányan hagyják ott idő előtt az iskolát, vagy hogyan alakul a sajátos nevelési igényű és a különböző tanulási nehézségekkel küzdő gyerekek aránya. Az is súlyos tény, hogy folyamatosan nő a mentális problémákkal küzdő diákok aránya, vagy hogy az iskola egyre kevésbé képes megtanítani a gyerekeket a legalapvetőbb készségek alkalmazására.” Az oktatáskutató szerint az iskolai lemorzsolódás – sok egyéb tényező mellett – ugyanilyen okokra vezethető vissza: az iskola nem tudja megfogni, lekötni, motiválni a gyerekeket. Az oktatási rendszer szabályai megengedik, hogy megszabaduljon azoktól a gyerekektől, akikkel nem tud mit kezdeni. „Ez mind egyfajta rendszerabúzus működés. Nem a gyerekek hibája, hogy nem motiváltak, mert a tér, ami az ő oktatásukat, fejlesztésüket kötelező jelleggel vállalja, nem képes megugrani, elvégezni ezt a feladatot. Ez különböző károkat okoz, elég belegondolni abba, hogy már létezik az a diagnosztikai kategória, hogy »iskolafóbia«. Amikor azt mondjuk, hogy valaki alul- vagy rosszul teljesít, akkor az nem a gyerek teljesítménye, hanem valójában az iskola kudarca. Az iskola diszfunkcionális. Az ilyen eredmények, mint a mostaniak, mind az oktatásunk bizonyítványai. Ezt csináljuk a gyerekekkel.” Ercse Kriszta nem győzi hangsúlyozni, hogy nem a gyerekek buták és képezhetetlenek, és nem ők nem akarnak tanulni, hanem az iskolarendszerünk ennyire rossz. És ezek a jelek, mint a kompetenciamérés eredményei, kiabálnak a felnőtt társadalom felé, hogy lépjenek fel azért, hogy az iskola egy olyan hely legyen, ahol a gyerekek nem károsodnak. Ahol eljuthatnak a saját határaik legfelső csúcsára. Ahol jól érzik magukat, ahol örömmel vannak. Azzal kapcsolatban, mennyire beszélhetünk behozható hátrányokról a gyerekek esetében, ha nyolcadikos korukban ilyen arányban vannak köztük funkcionális analfabéta tanulók, nem sok biztató dolgot lehet elmondani. Ezeknek a gyerekeknek ezek az akadályok ott lesznek egész életükben. Marjai János / 24.hu Ercse Kriszta Egyféle gyereket tudnak tanítani Ráadásul ez szorosan összefügg azzal, hogy az érintett diákok milyen társadalmi csoportból származnak, hiszen az oktatási rendszerben eleve nagyon erősen korrelál a gyerekek háttere és a tanulási eredmény. Ez nem azt jelenti, hogy a probléma a háttérrel van, hanem azt, hogy az iskola csak egyféle gyereket tud tanítani: a középosztálybeli gyerekeket. „Azokat éri hátrány, akikhez a középosztály oktatására kiképzett pedagógusok nem tudnak kapcsolódni, akik az iskola nem nekik szóló elvárásrendszerén elbuknak. Ezeket a diákokat nem tudják megfogni, nem tudják megszólítani: ezeknek a gyerekeknek a tanulási kudarca valójában az iskola és pedagógusok tanítási kudarca. Ez aztán így hömpölyög tovább az általános iskola végéig, majd elsősorban az alacsonyabb státuszú családok gyerekei közül kerülnek ki azok, akiknek a tudás vagy a képesség fejlettségi szintje itt megreked. Ők kerülnek a legritkább esetben abba a helyzetbe, hogy ezt az akadályt utólag be tudják venni.” Ezek a gyerekek gyakorlatilag foglalkoztathatatlan felnőttekké válnak. Teherként jelentkeznek a gazdaság szempontjából, miközben ők is megérdemelnék az emberhez méltó életet, csakhogy ehhez semmilyen támogatást nem kapnak. Az iskola strukturálisan termel ki leszakadó tömegeket, akikkel, mondják, már nincs mit csinálni. Ez nem lehet így. Nincs olyan, hogy azokról a gyerekekről vagy felnőttekről, akikkel az oktatási rendszer ezt tette, le kell mondani. Ercse Kriszta szerint mindig lehet mit csinálni, és ezzel mindig van dolga a mindenkori kormánynak; az egész életen át tartó tanulás koncepciójának megfelelően meg kell teremteni a folyamatosan és igény, szükséglet szerint igénybevehető intézményes képzési, felzárkóztatási rendszereket, amelyek „az előző kormányok gondolatában sehol nem jelentek meg”. Így ennek egy következő kormányzat felé egy nagyon határozott elvárásnak kell lennie. Kapcsolódó „Ha a magyar szülők tudnák, mit szenved el a gyerekük az iskolában, nem lenne ez egy ilyen békés ország” Nem lenne tragédia, ha a János vitéz kikerülne a Nemzeti Alaptantervből. Nem kell külön fizika, kémia és biológia óra, az iskolai ranglistáknak semmi értelme. A közoktatás rosszabb Magyarországon, mint az egészségügy. Mit kellene mégis tenni, ha jobb iskolákat szeretnénk Magyarországon? Interjú Radó Péterrel, az ország oktatási gurujával.