Agyvérzése miatt tűnhetett alkalmatlannak Ulászló királyunk

2026-03-21 - 13:11

Hunyadi Mátyás halála után az elit valamely nagy dinasztia tagját akarta a magyar trónra ültetni, aki képes hatékony védelmet nyújtani a török ellen. Hamar egyetértés mutatkozott a cseh uralkodó, a lengyel-litván Jagelló-házból származó Ulászló támogatásában, az új király nem is okozott csalódást – erről szólt a mohácsi csata 500. évfordulójára készült sorozatunk előző része. A folytatásban maradunk II. Ulászlónál, akire az utókor a Dobzse László gúnynevet aggatta, a kifejezés pedig valahogy olyan mélyen rögzül mindenkiben az általános iskolában, mint az Aranybulla 1222-es dátuma, és alapvetően határozza meg az uralkodó megítélését. A szó lengyelül azt jelenti, jól van, és állítólag kegyencei bármit kértek tőle, ő csak annyit mondott: „Dobzse, dobzse”, azaz „Jól van, jól van”, ezzel gyakorlatilag kiüresítette a királyi hatalmat, az országot önérdekű bárók játszóterévé tette. Mi az igazság? Dr. Neumann Tibor történésszel, az ELTE HTK Történettudományi Intézet tudományos tanácsadójával beszélgettünk. Adrián Zoltán / 24.hu Neumann Tibor A „Dobzse László” mese a XVI. század közepén került elő először, karikatúraszerű kép, a belőle levont általános következtetés pedig tévút. Ám uralkodásának utolsó éveire vonatkoztatva lehet benne valami. Ulászló 1504-ben, 48 évesen gutaütést (sztrókot) kapott, környezete azt hitte, nem éli túl. Végül felépült, innentől kezdve azonban több rosszulléte is volt, elhízott, mozgásszervi problémákkal küzdött, utolsó okleveleire már csak az uralkodói monogramját (W Rex, azaz Ulászló király) tudta szaggatottan, láthatóan nehézségek árán leírni. Élete vége felé feltehetően további agyvérzések érték, az 1516. márciusi halálát megelőző hónapokban már nagyon beteg lehetett. Cseh követek olykor arról számoltak be, hogy hiába jöttek el Budára, a királlyal nem tudtak beszélni, mert annyira rosszul volt. Úgy vélem, a dobzse, dobzse erre az időszakra reflektál, tehát lehettek az életében olyan periódusok, amikor átmenetileg nem tudott a kormányzással foglalkozni – foglalja össze Neumann Tibor. Hozzáteszi: „Egy középkori uralkodótól azonban még betegsége, súlyos akadályoztatása esetén is elvárták, hogy egy eldöntendő kérdésben ő mondja ki az utolsó szót, azaz hozzájárulása elengedhetetlen volt minden fontos ügy lezárásához.” Remek főnök volt Személyiségét nem igazán ismerjük. Művelt ember volt, családja kifejezetten sok energiát fordított a nevelésére, gyermekkorában a híres lengyel humanista, Jan Długosz gondjaira bízták. Beszélt lengyelül, németül, csehül, illetve sok forrás dicséri latin nyelvtudását, kiválóan el tudott beszélgetni a külföldi követekkel. A cseh trónt nagyon zűrzavaros időszakban foglalta el, ekkor Długosz politikailag kicsit értetlennek nevezte, máskor szellemességét és kifejezetten jó humorát emelte ki. Amikor idejött, biztosan nem tudott magyarul, és nem ismert, hogy összeszedett-e valamilyen nyelvtudást, de valójában nem is volt rá szüksége: legközelebbi bizalmasaival kimutatható módon Budán is latinul vagy éppen csehül és németül kommunikált. Wikipedia II. Ulászló Mátyással ellentétben nem volt kifejezetten tetterős és kezdeményező uralkodó, viszont remek „főnök” lehetett – magyarán jó emberekkel vette körül magát, ki tudta választani a legtehetségesebb hivatalnokokat, akik aztán vitték a napi ügyeket. Ügyesen kötött kompromisszumokat, az érdekek egyeztetésében – ismét Hunyadi Mátyást hozva ellenpéldaként –, Ulászló ellen egyetlen összeesküvés, lázadás sem történt. Hivatalnokválasztására Bakócz Tamás a legjobb példa, a jobbágyfiúból lett érsek, az 1513-as pápaválasztás egyik esélyese – itt írtunk arról, hogy azért nem csak egy hajszálon múlt a magyar pápa – saját jogán is fontos helyet foglal el a korszak magyar történelemében. Egy magyar pápa álma Bakócz Mátyás mellett titkári címmel tulajdonképpen kancellári feladatokat látott el, az elsők között állt Ulászló mellé, egy forrás szerint a főkancellári címért cserébe. Döntése mellett szilárdan kitartott az utolsó pillanatig, az uralkodó legfontosabb tanácsadója volt. Az első ismert, magyar király által saját kézzel írt levelet Ulászló küldte Bakócznak, két ilyet is ismerünk, ezekből pedig nagyon szoros munkakapcsolat és kölcsönös tisztelet olvasható ki. Ekkor Bakócz már az anyaszentegyház bíborosa volt, már-már fejedelmi rangú személy, aki mégis mindvégig Ulászlót tekintette királyának és urának. MTI Fotó repró Kincsek a nemzet könyvtárából címmel díszes albumot jelentetett meg alapításának bicentenáriuma alkalmából az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) a Magyar Könyvklubbal közösen. A képen részlet az albumból: II. Ulászló és Bakócz Tamás címerével díszített Corvina lap. (MTI Fotó repró) Zseniális politikus lehetett, okos, rafinált, nyilvánvalóan a kellő gátlástalansággal – ő szervezte például Mátyás özvegyének, Beatrix királynénak az átverését és kifosztását, itt írtunk róla korábban. Kiváló hivatalnok is volt, a Jagelló-kori kancellária egyre magasabb szintet ért el, mind felépítésében, mind a hivatali ügyvitelben folyamatosan fejlődött. Rendkívül ambiciózus főpapként csere révén 1497-ben megszerezte az esztergomi érsekséget, 1500-ban a bíborosi, később pedig a konstantinápolyi pátriárka címét. A pápaság lehetősége 1513-ban személyes becsvágyával találkozott, miközben nem kérdés, hogy az ország is jól járt volna: egy magyar egyházfő erősen támogatta volna az Oszmán Birodalom elleni fellépést. A török elleni harc mellett persze minden pápa kiállt szavakban, sőt, néha pénzzel is, viszont uralkodóként, a pápai állam vezetőjeként nem vonhatta ki magát a hatalmi harcokból más uralkodókkal: különböző szövetségi rendszerekben kellett politizálnia. Pápaként tehát Bakócznak is küzdenie kellett volna a nagypolitika színterén, ám feltételezhetően erőteljesen reagált volna az oszmán fenyegetésre. A Magyar Királyság lehetőségeivel szintén tisztában volt, hiszen főkancellárként egyben a diplomáciát is vezette, 1513-ban Bakócz mindennapjainak immár két évtizede a török követekkel való tárgyalás is fontos része volt, megpróbált több évre szóló fegyvernyugvásokat tető alá hozni a birodalommal. A királyi udvarban tökéletesen látták a helyzetet, a magyar lakosság, és különösképpen a sokszor kardcsörgető nemesség viszont nem feltétlenül érzékelte, mennyire megváltoztak az erőviszonyok. És nem a javunkra: a török sokkal erősebb lett, mint Mátyás idején volt – fogalmaz a történész. Itt jutunk el ahhoz az új helyzethez Ulászló uralkodásában, amelyet alapvetően I. Szelim 1512-es trónra lépése idézett elő. Hulton Archive / Getty Images I. Szelim A szent háború lehetősége Az új szultánnal megszűnt a békeszerződés érvénye, Szelim ugyan nem jött Magyarországra, de beállt a hadiállapot, a környező oszmán erők növekvő aktivitása erős nyomást helyezett a végekre. A törökök 1512 őszén elfoglalták a Szreberniki bánságot, ami mindössze három várból álló, kis területi veszteséget jelentett, az elit mégis úgy gondolta, a magyar végvárrendszer akkor marad sértetlen, ha ezt visszaszerzik. Amikor Bakócz 1514 kora tavaszán hazatért a pápaválasztásról, hozta magával a keresztes hadjárat meghirdetéséről szóló bullát. Nem volt benne semmi „konkrétum”, az esztergomi érsek a lehetőséget kapta meg, teljes egészében rá volt bízva, mikor és hogyan hirdeti meg. Az egyre rosszabb költségvetési helyzetben a királyi udvar kapva kapott a lehetőségen, hiszen az állam így logikusan kisebb pénzügyi teherrel több fegyvereshez jutott. Kisebbel, mert, miként Neumann Tibor fogalmaz: Senki nem akarta a kereszteseket »egymagukban« a törökre küldeni, ilyenkor a professzionális erők mellett, kiegészítő seregként vetették be őket. Balul sült el, belháború lett a török elleni harcból, ami Dózsa György-féle parasztfelkelésként vonult be a történelembe. Miért? Nagyon nehéz itt felelősöket találni. Talán senki nem számított arra, hogy ennyire sokan fognak reagálni a kereszt hívó szavára, a tömeg mérete pedig rövid idő alatt ellátási zavarokhoz vezetett. A király emiatt leállította a toborzást, kiváltva ezzel Dózsa és a keresztesek haragját, összeütközések történtek, és eszkalálódott a helyzet. Wikipedia Dózsa György A magyarok ráadásul eközben békekötésről tárgyaltak a törökkel – mint a korszakban folyamatosan –, a felkelők viszont lelki ajándékokért, a túlvilági üdvözülés ígéretére fogtak fegyvert. Becsapva érezhették magukat, ha az egészet lefújják. Nem lehetett parasztokkal megverni a törököt Többségünk még napjainkban is azt tanulja, tanulta az iskolában, hogy a nemesség véres bosszút állt, rengeteg parasztot kivégeztek, megtiltották a jobbágyok fegyverviselését, és megvonták a szabad költözködés jogát – ez utóbbi a röghöz kötés, talán sokaknak ismerős kifejezés. Jó másfél évszázados elméletnek számít, miszerint a mohácsi vereség részben a Dózsa-felkelés következménye, a nemesség mondhatni hátba szúrta az országot azzal, hogy a megtorlással és a jobbágyok lefegyverzésével hatalmas veszteséget okozott a hadipotenciálban. A történettudomány azonban mindezt meghaladta. Először is, miután Dózsáékat júliusban leverték, csak a seregek vezetőit végezték ki, és bár ősszel országgyűlést tartottak, ahol a hangadók egy része valóban egy nagyszabású bosszú mellett érvelt – így szóba került a szabad költözés tiltása is –, ám ezt végül nem fogadták el. Ugyanígy elvetették a lefegyverzést, a korabeli viszonyok között az embereknek a mindennapok során is meg kellett tudni védeniük magukat. Harmadrészt azt is figyelembe kell venni, hogy a török ellen nem lehet paraszti seregekkel győzni. Szó sincs katonák tömegeiről, sőt, a jobbágyokból álló csapatok legfeljebb kisegítő szolgálatra voltak alkalmasak. Mindemellett pedig minden korabeli földesúr alapvetően emberei jóllétére törekedett, hiszen a sajátja is ezen múlt, hosszú távon semmiképp sem akarták szűkíteni a jogaikat, a megtorlásban pedig egyáltalán nem voltak érdekeltek. A történettudomány modern eredményei alapján kijelenthetjük: semmiféle összefüggés nincs a Dózsa-féle felkelés és a mohácsi csatavesztés között. A feladat nőtt teljesíthetetlenné Végszóként a legújabb történeti kutatások megerősítik, hogy téves a közhiedelem, amely óriási kontrasztot lát a Mátyás-féle „aranykor” és az alkalmatlan, tehetségtelen Jagellók kora között az ország helyzetében. Sőt: „az egész ország szempontjából az látszik, hogy utóbbi virágkor a magyar lakosság számára.” A városok fejlődtek, építkeztek, a főurak templomokat alapítottak, világi rezidenciákat építtettek – mert béke volt, szemben Mátyás állandó háborúival, amelyek nem kedveztek a kereskedelemnek. Fejlődő, virágzó országról van szó, amely azonban szinte a teljes bevételét kénytelen volt a török elleni védekezésre fordítani. Mátyás uralkodásának idején a kincstár nettó bevételei magasabbak voltak, hiszen az elfoglalt Ausztriából és Sziléziából plusz összegek folytak be, ám ezeknek a megszállt tartományoknak a megtartása sokkal több pénzbe került. A Magyar Királyságot tekintve azonban egyre inkább úgy tűnik, hogy nem a bevételek csökkentek jelentősen, hanem a katonai, védelmi kiadások emelkedtek meg. II. Ulászló 1516. március 13-án, hatvanesztendős korában meghalt, cseh és magyar koronáját fiára, az akkor tízéves Lajosra hagyta. A trónöröklés egyetértésben, zökkenőmentesen zajlott, hiszen Ulászló a kis Lajos herceget 1508-ban magyar, 1509-ben cseh királlyá koronáztatta már, az új király nagykorúsításáig a királyi tanács kormányozta az országot. És még ekkor sem látjuk a sokat átkozott káoszt, széthúzást, ami a mai felfogás szerint a mohácsi tragédiába kergette az országot – erről lesz szó sorozatunk folytatásában. A mohácsi csatát bemutató sorozatunk korábbi részei Szörnyű ellenség jelent meg Magyarország határán, a király védekezni kényszerült Egy darabig úgy tűnt, Hunyadi virtusa megmenti Európát Mátyás király nem kereste a balhét, mindig csak visszaütött Ulászló hajszolta Mohácsba Magyarországot?